Integráltan tanultam végig. Hazudnék, ha azt mondanám, könnyű volt, de úgy vagyok vele, ha ez nem lett volna, nem lennék az, aki. Márpedig, sípoló hallókészülékkel a hallók között az osztályban nem volt leányálom. Gondolom, az enyémhez hasonló emléketek nektek is van…

Volt egy tanárom az általános iskolában. Történelmet tanított. Idős volt már, amolyan történelmi remekmű. Szürke haját hátrafésülte, homlokát, arcát mély ráncok szelték át. Hátát mindig egyenesen tartotta, kiállása határozott volt. Önkéntelenül is arra gondoltam, hogy valamikor bizonyára ezredes lehetett, vagy valami ilyesmi. A gyerekek féltek tőle, az óráján meg se lehetett pisszenni, ha valaki mégis megtette, elvörösödött dühében, és jól kiosztotta a szerencsétlen nebulót. Én nem féltem tőle. Igaz, csöndes gyerek voltam.

Szerettem hallgatni, mert ő nem tanított. Ő mesélt. Sose tanultam az órájára, pont azért, mert a történetei megmaradtak bennem. Félelmetessége amúgy is eltörpült, mikor beszélt a régi időkről, amiket ő is megélt. Mindig is tanár volt, már az édesanyámat is tanította, meg a testvéreit is. Mondták róla, hogy ha a fiúk rendetlenkedtek az óráján, megfogta a pajeszukat, és attól fogva húzta fel a padból az engedetlen tanulót. Keménykezű volt, vitathatatlan.

Mégis, ha feleltünk, nyitva tartotta a füzetet, és miközben a füzetet olvasta, a semmit sem tudó gyerek átleshetett a válla felett és kiolvashatta azt, amit nem tudott. Így lehetett az, hogy Ferike, aki négyeses tanuló volt, lefelelt hármasra. Ugyanis, ha megelégelte a szóáradatot, becsukta a füzetet. Onnantól a tudásfolyam megszakadt. De Ferike még így is jól járt. Persze, mindezt a diákok annak tudták be, hogy átverték a naiv tanárt. Én azonban nem így gondoltam.

Sosem felejtem, mikor egy nap úgy jött be, órára, hogy le volt csúszva a slicce. A máskor némán ülő osztályból kibuggyant az elfojtott kuncogás, de senki sem mert szólni neki. Egymás után küldte ki a nevető gyerekeket, akkor már én is pukkadoztam. Leállt velem szembe, elvörösödött, ordított, én pedig nem mertem lejjebb nézni az arcáról, nehogy kiszakadjon belőlem a nevetés. A csengő sikító hangja mentett meg. Ezen kívül sosem ordított velem. Kivéve egy alkalmat.

Volt egy időszakom, mikor a hallókészülékem folyton sípolt. Növésben volt a fülem, kicsi lett a rádióm dugója, úgymond levegőt kapott, s amíg nem készült el az új, addig gyakran sípolt, hosszan, hangosan, attól függően, mit csináltam éppen. Ezekben a hetekben, ha az osztályban voltam, nem mertem beszélni, mosolyogni, sőt úgy semmit sem tenni, mert ha akár csak megmoccantam, az osztály egy emberként szisszent fel, mintha tűbe ültek volna. Még rá is kontráztak, beszóltak, mintha az a sípolás kés lett volna, ami a gyomrukban csavarodik meg kétszer. Ilyen légkörben húztam le három évet.

Egyszer történelem órán sípoltam be, vesztemre. Akkoriban tilos volt mobiltelefont hordani az iskolába, mégis sokan rejtegették a zsebükben, táskájukban, s néha egy-egy órán kósza telefonmelódiák vegyültek a tanárok szavaiba, amit szidás követett. Akkor sem volt másként. A tanár úr a készülékem hangját egy mobiltelefonénak tudta be. Rögtön elvörösödött, felpaprikázta magát, és követelte a telefon tulajdonosát. Merészen felnyújtottam a kezem, s szóltam, a rádióm volt az. Én csak úgy hívtam. Azonban a tanár úr ezt nem tudta. Tudomásomra hozta, hogy a rádiómat kivágja az ablakon. Ekkor Dávid jelentkezett, és elmondta, miről is van szó. (Voltak rendes osztálytársaim is.) Megszeppenve lapultunk. A tanár úr zavarba jött, forgott egy kicsit, majd szürke haját hátrasimítva, megvakarta a tarkóját, és rám nézett. A szigorú, marcona tanár, akitől mindenki tartott egy kicsit, bocsánatot kért. Csendben folytatódott a tanítás.