Viktória soraiban több helyen annyira magamra ismertem, hogy ha mellettem ülne, biztosan megkérdezem, megölelhetem-e. Voltak olyan részek, ahol csendesen elgondolkoztam, és voltak részek, ahol mérhetetlenül büszke voltam rá, és magamra is, és olyan jó volt felismerni a hasonlóságokat, főleg, mert többnyire én szoktam írni ilyeneket, és jó most fordított helyzetben olvasóként nézni egy-egy anyagot. Írjatok, komolyan várom! És akkor most jöjjön Viki!

---

,,Vannak homályos emlékképeim arról, hogy gyerekkoromban – annyi idősen, amikor az ember még nem tudja megmondani, mennyi idős lehetett, mert nem akkor még nincs idő – az egyik fülemmel „pohárba hallottam”. Nem értettem, hogy mit nem lehet ezen érteni, hát pohárba hallok, miért olyan furcsa ez?

Azért nem hallom, Anyu, hogy mit súgsz a bal oldalamon, amikor az anyák napi verset szavalom a Maminak, mert pohárba hallok.

A szembekötős játékot utáltam a legjobban. Amikor rám került a sor, és vakon, önmagam körül megpörgetve, sok másik hang között kellett megtalálnom az én nevemet suttogó páromat, ravaszul csak a kendő alatt lestem ki és megtaláltam őt a cipője alapján. Miért, a többiek nem így csinálják?

Balaton mellett laktunk, nyár volt. – Biztosan víz ment a füledbe, majd elmúlik – mondogatták a felnőttek, és így teltek a hónapok, – évek? – míg a pohárba hallás végül tényleg elmúlt.

–  A kisasszony majd szépen megmondja az udvarlójának, hogy a másik fülébe suttogjon! Ugye, anyuka?

– vidított az orvos, amikor a kis papírfecni egyik oldalára egy nagy, áthúzott nullát rajzolt a zöld tollával. – Évente járjon hallásszűrésre, hogy a jó fülén az ép hallást ellenőrizzük, és ne hallgasson walkmant, mert különben a másik is megsüketül! – Ezekkel a jó tanácsokkal eresztett szélnek az első orvos, aki kimondta: a bal fülem süket. Szívélyes, derűs bácsi volt.

TAGADÁS

Úgy óvtam a titkot, mintha az életem múlna rajta. Csak meg ne tudják! Főleg ne a tanár néni! Nyolc éven át ültem az iskolai padtársam rossz oldalán anélkül, hogy egyszer is jeleztem volna, hogy ez a pozíció kényelmetlen nekem. Anyukám feltett szándéka volt, hogy elmondja a tanárnak, figyeljenek oda rám a fülem miatt, de könyörögtem neki, hogy ne áruljon el. Nem tette.

Középiskolában már minden tiszta lappal indult. Feltűnés nélkül foglaltam helyet az első padban, mintha csak ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, és élveztem, hogy az új padtársam már a jó oldalamon ül. Teltek az évek, és én egyre figyelmesebb lettem a fogyatékosságomra. A legközelebbi barátaimat beavattam a titkomba, és büszkén nyugtáztam, hogy csak annak mondom el, aki igazán közel áll hozzám.

Már rég felnőtt voltam, mire ráeszméltem, hogy a „tikkemnek” van némi köze a szorongásos természetemhez, megfelelési kényszeremhez és olykor „zavaros” viselkedésemhez.

– Ahá, szóval ezért áll folyton készenlétben! – Jegyezte meg évek múlva a pszichológusom.

Amikor pedagógiát és pszichológiát tanultam az egyetemen, már olyannyira tudatos voltam, hogy a „körben ülős” önismereti játékokból nemes egyszerűséggel felálltam és kisétáltam, és még büszke is voltam, amiért végre nem kényszerítem belem magamat olyan szituációkba, melyekben a hallásom miatt kellemetlenül éreztem magam. Egy alkalommal aztán, amikor már harmadszorra kellett kijönnöm a kedvenc pedagógia tanárom órájáról, vettem a bátorságot és megvártam őt óra után. Bántott, hogy talán azt hiszi, bunkó vagyok. Szerettem volna elmondani neki, hogy mennyire szeretem az óráit, de lehetetlent kér tőlem ezekkel a feladatokkal.

FELISMERÉS

Miután nagyon értőn meghallgatott, és furcsamód úgy reagált, mintha ez egy természetes dolog volna, óvatosan megkérdezte tőlem, hogy mi lenne, ha ezt máskor, másnak is jelezném előre, és rámutatott, hogy ha titkolózom, nem adok esélyt a világnak arra, könnyítse a helyzetemet.

Arra a kérdésre, hogy miért nem szóltam előbb, nem tudtam válaszolni. Láttam rajta, hogy őszintén bántja az, hogy ilyen hosszú ideig szenvedtem az óráin olyasmi miatt, amire ő kínált volna nekem megoldási lehetőségeket, ha tud a problémámról. Korábban egyszerűen fel sem merült az a lehetőség bennem, hogy jelezzem ezt az igényemet – szükségletemet – egy idegen szituációban.

Az a beszélgetés elindított valamit. Pofonként ért a tudat, hogy felelős lehetek a saját szenvedésemért, és haragudtam a világra, amiért „így jártam”, Nemhogy fogyatékos vagyok, de még proaktívnak is kell lennem, hogy ebből kevesebb kellemetlenségem származzon. Igazságtalan!

ALKUDOZÁS

„Fogyatékos vagyok” – vajon tényleg? Ekkor kezdtem el először komolyan gondolkozni ezen. Rávetettem magam az internetre és kutatni kezdtem. Vajon ez fogyatékosság? Vajon vannak mások is, akik hasonló dolgokat élnek meg?  Megtudtam, hogy a gyermekkori mumpsz tízezerből egy esetben idegi hallásvesztést okoz – ahá, tehát nekem ilyenem van. Hogy jogi értelemben fogyatékosság-e, azt nem sikerült kiderítenem a mai napig sem, kutakodás közben viszont rátaláltam a SINOSZ-ra.

Hosszas töprengés után tettem egy próbát: ha felvesznek tagnak, biztosan fogyatékosságnak számít. Úgy mentem a budapesti irodájukba, mintha valami ocsmány csalásra készülnék.

Borzasztóan szégyelltem magam, hogy „viszonylag ép hallással”, de teljesen tiszta beszéddel betolakodok a siketek és nagyothallók közé.

És a mai napig érzem ezt, amikor tagság hosszabbításra megyek. A tagsági feltételek között azonban nagyon egyértelmű volt a szabály: „hallásveszteségének átlaga a 250, 500, 1000 és 2000 Hz frekvenciákon a jobban halló fülön a 40 dB-t meghaladja, vagy a rosszabbul halló fülön az átlag eléri a 80 decibelt.”

ELFOGADÁS

Bármit is jelentsenek a Hertzek és decibelek – gondoltam – , a teljesen siket fül biztosan beleesik ebbe a tartományba. Ennek megfelelően probléma nélkül megkaptam a tagságot. Azon a napon, amikor a fényképes SINOSZ igazolványommal a kezemben kiléptem az utcára annak tudatában, hogy most már soha többé nem büntethetnek meg a BKV-n, elkezdtem elfogadni a fogyatékosságomat.

Ebben a pillanatban a kanapémon ülök, ölemben a laptoppal, fejemen nagy, fehér turbán: nemrég volt egy műtétem, mely során egy mágnest ültettek a fejembe. Amikor leveszik a gézturbánt, megkapom életem első hallókészülékét: egy apró kis szerkezetet, amely a fejemben lévő mágneshez csatolva a rossz fülemhez érkező hangokat a koponyacsont segítségével átvezeti az ép oldalamra.

Még nem tudom milyen lesz, de tudom: ennél többet a tudomány mai állása szerint nem lehet tenni a hallásomért.

Nem lehet soha már sztereó hallásom, és valószínűleg térhallásom sem, és a fogyatékosságommal járó kellemetlenségeket soha nem fogom tudni nullára redukálni.

Az elfogadás nehéz és hosszú folyamat. Néha még felcsap bennem a harag, amiért túl későn vettük észre a bajt, amiért az orvosok nem vették komolyan. „Örüljön neki, hogy a másik füle jó!” – mondják még a mai napig is a hallásvizsgálaton. Persze, hogy örülök.

Dühít azonban, hogy egyikük sem említette soha, hogy SINOSZ tag lehetnék, vagy hallókészüléket hordhatnék – ezekre a lehetőségekre az interneten bukkantam rá.

Itt tartok most: ennek a kütyünek a segítségével végre láthatóvá válik a láthatatlan probléma, ami sokat segít majd abban, hogy ne kelljen mindig szavakkal jeleznem, hogy nem hallok jól. Azokban a helyzetekben, melyekben korábban menthetetlenül nem értettem semmit, most lesz egy mankóm. Bár még keresgélem az identitásomat halló és hallássérült között, most már nyíltabban tudok beszélni róla és hamarosan büszke hallókészülék-tulajdonos leszek.

Tudtad?

• Háttérzajban a féloldali siketek a beszélgetésnek csak nagyjából a harmadát, 30-35% -át tudták megérteni (éttermek, szórakozóhelyek, utca zaja)
• Háttérzajban a sérült oldalról érkező beszédet gyakran egyáltalán nem tudják megérteni.
• Ha nem tudják kompenzálni hátrányukat helyezkedéssel vagy szájról olvasással, csendes környezetben is rendkívül nehezen követik a csoportos beszélgetéseket, és a dinamikus odafigyelést igénylő helyzeteket
• Képtelenség a háttérzajok kiszűrésére, vagy szelektíven követni egy hangot
• Képtelenség annak meghatározására, hogy honnan jön a hang (telefoncsörgés, mentő sziréna, emberi hang, stb.)
• Pszichés „mellékhatások”: ingerlékenység, stressz, gyakori fejfájás, elszigeteltség, nyugtalanság még csendes környezetben is, figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar téves diagnózisa
• A féloldali halláscsökkenéses iskolás gyerekek gyakran rosszabbul tanulnak, és gyakoribb köztük a viselkedési zavar.

Neked is van történeted, vagy csak kiírnál magadból valamit? Akkor írj nekem üzenetet facebookon!

A cikket szerkesztette: Puha Andrea