Ismét egy sorstárs vendégposzttal jövök, ezúttal Czigler Julianna írta meg a frankót. Önfelvállalásról, önelfogadásról, hallássérülésről olvashattok tőle.

Tudnotok kell, hogy a poszt megjelenése előtt jeleztem felé, hogy kicsit belenyúlnék a szövegébe, de ő kérte, hogy ne, az már nem ő lenne. Utóbb rá kellett jönnöm, hogy igaza van. Félre kellett tennem a szerkesztői gondolkozásom, mégpedig azért, mert ez egy ékes példája annak, hogy nem a nyelvtan és a fogalmazás az, ami meghatároz egy hallássérültet, és igen, ez a szöveg minden görbületével, betűjével Julianna, aki amúgy egy kedves, talpraesett nő. Olvassátok szeretettel.

*

,,Nagyon-nagyon sok idő kellett, rengeteg – magam is meglepődöm – , hogy végül megszólalok. Minden félelmemet, szégyenérzetemet eldobva, nyilatkozom. Eddig én, bárhová is mentem, mindig végigkísértek a falaim, azt hittem pedig, hogy lebontottam már őket, de nem.

Mindig megkíméltem magam, ha előre láttam, hogy kellemetlen szituáció fog születni, inkább háttérben maradtam, vagy elvonultam. Ez nekem így volt jó, ennek köszönhetően én nem voltam soha olyan helyzetben, mint sok sorstársam, akik megszenvedtek a sok csúfolásban, lehet, hogy mögöttem igen, de a szemembe soha. Akiknek a szemükbe megmondták, hogy nem kellesz, mert nagyothallasz.

Igen, igen, akik engem ismernek, tudják, akik viszont nem, annak is elmondom, Igen, nagyothallok és szájról olvasok! Ha nem tetszik, akkor ne nézz rám, csak ennyit tudsz tenni, ennél jobbat nem javasolhatok.

Egyik nap, pár ember előtt, hozzám szólt valaki, kérdezett, és nem értettem. Nem voltam olyan helyzetben, mint eddig, hogy magam vigyázva, kellemetlen szituációba ne essek, hogy „megmenekülök”. Nem mehettem se jobbra, se balra, pillanatra elgondolkoztam, hogy ez nem az a helyzet, itt most talpon kell maradnom. Életemben először tolmácsra szorultam, kimondtam ott mindenki előtt:

,,Nem értem, mit mond.”

Ott abban a pillanatban, valami végbement bennem, éreztem, hogy kicserélődtem, valami megváltozott bennem, annyi minden lepergett előttem. A sok miértekre megláttam magam előtt a válaszokat, és azt mondtam itt a pont, ide teszek pontot, itt és most elég. Érzem az erősséget, a bátorságot, az is, hogy másképp lássam a világot.

Egy hatalmas vasgolyó, amivel az épületet szokták bontani – talán a kellemetlen szituáció volt az -lebontotta a négy falamat, amelyek között voltam bezárva mostanáig. Éreztem, hogy valami leomlik rólam.

Aztán zavartan mentem ide-oda, szemükben nem nézve, nem akartam elhinni, hogy azt a helyzetet végül át kellett élnem. De mentek a dolgok tovább, ahogy addig, mintha semmi nem történt volna. Gondolom az csak a látszat, bennük, és a gondolatukban nem biztos hogy ugyanaz van. Lehet, hogy tévedek, de az biztos, hogy aznap folyamatos változás történt bennem. Merni merek.

Éveken keresztül, akik nap, mint nap látnak, és pár mondatot is váltanak velem, azt hiszem, nem ismernek. Nem tudják ki vagyok és mi vagyok, csak egy idegen. Csak azt látják, hogy jövök és megyek.

„Jön, aki nem hall, teszi a dolgát és megy.”

– gondolják. Többnyire ennyi voltam.

Szomorú voltam sokszor, bántottak a dolgok, mert valaki ilyen volt, vagy valaki olyan volt. Előfordult, hogy elvonultam, mert képtelen voltam bármi másra, csak sírni volt erőm, úgy, hogy senki ne lássa. Majd újra emelt fővel kimentem, és tettem tovább a dolgom.

„Ő csak egy nagyothalló lány, azon kívül semmi. Nem kell rá figyelni, s amikor köszön, nem köszönök vissza, majd utána, amikor én befejeztem valakivel a beszélgetést, mert ugyanis ő ráér, majd integetek neki.”

 

,,Nem beszélgetek vele nagyon, mert lassan kell beszélgetni, meg kell állni és jobban figyelni rá, meg kétszer elmagyarázni, mit tegyen. Áh, inkább nem, erre nincs időm. Ne szóljon hozzám, mert akkor morcos vagyok.”

 

,,Beszélgetek vele, s ha hozzám szól más, inkább rá figyelek, nem is hagyom, hogy befejezze a mondatát, aztán úgyis elfelejtem, hogy beszélgetni akart.”

Igen, hármat soroltam a sok közül. Azt gondoltam mindig, hogy nekem ez jár, és ennyi jár, semmi több. Hiába éreztem és tudom, hogy több vagyok. De talán én voltam a gyáva, mert mondhattam volna, hogy nyisd ki a szád és artikulálj, vagy hogy ne magyarázz már, mutass! Lehet, most nem itt tartanék.

Kellett évek, sok bánkódás után, magabiztosan, rájöttem, nem én nem tudom megcsinálni a dolgokat, nem én nem tudok beilleszkedni, hanem ti nem tudtok, vagy nem akartok, mert ugye nincs időtök úgy hozzá állni hozzám, ahogyan kéne!

Igen ám, de akkor aznap, arra gondoltam, mi van ha, nem is tudják, hogyan kell velem kommunikálni, és hogyan érhetnek el velem célt, ezért éltem át annyi mindent évekig? Hogy hogyan? Olvass a sorok között. De ne feledd, ha nincs időd, nekem sincs időm rád.”