Ha éppen olyan napod van, hogy semmi sem jó, akkor keríts egy motivációt. Legyen a zsebedben egy mantra, amit ismételgethetsz magadban, hogy a lefele konyuló füleid vidáman felálljanak. Nem tudod, mi legyen a mantrád? Akkor olvasd el Kozák Annamária beszélgetését Ondrejcsák Eszterrel. Minden sora arany.

Tartottál a felvételtől? Hogy nehezen fogunk tudni beszélgetni, hiszen nem ép a hallásod. Általában könnyen kommunikálsz másokkal?

Tulajdonképpen nem aggódtam a kommunikáció miatt, de figyelembe kellett vennem a halláskárosultságomat, ami óvatosságra int, ha nyilvános szereplésről van szó, legyen az konferencia-előadás, könyvbemutató vagy rádiófelvétel. El kellett gondolkodnom azon, milyen módon oldható meg, ha például élő adásban beszélgetünk. Más esetben szükségesnek tartottam volna az írótolmácsot, azonban megkaptam írásban a kérdéseket tőled, így egyáltalán nem okoz gondot a beszélgetés.

Általában könnyen kommunikálok másokkal, bár vannak esetek, amikor nem, de ez személyenként változik, hiszen mindkét félnek törekednie kell az érthető beszédre ahhoz, hogy gördülékenyen folyjon a beszélgetés. Nem mindegy, hogy akivel beszélek, mennyire törekszik arra, hogy megértsem, milyen hangmagasságban vagy gyorsasággal beszél. Az is fontos, hogy mennyire ismerem az illetőt, mennyire tudok szájról olvasni XY esetében, vagy az illető milyen nyelven beszél, milyen a kiejtése.

Az évek során megtanultam figyelni az olyan nonverbális megnyilvánulásokra, mint a testtartás, a mimika, a tekintet, így sokszor a másik félnek meg sem kell szólalnia ahhoz, hogy tudjam, mit szeretne mondani. Attól is függ, mennyire értem a másik felet, hogy mennyire vagyok fáradt, képes vagyok-e száz százalékosan a másikra figyelni vagy nem, mert ha nem, akkor előfordulhat félreértés.

Nekem a nap tizenhat órájában figyelnem kell másokra, a közlekedésre, ami hihetetlen energiát követel tőlem, illetve koncentrációt, türelmet, empátiát. Nem mindegy, hogy a pillanatnyi érzelmeim ragadnak-e el, és látok bele valamit egy dologba, ami nincs, vagy tisztán figyelek-e a másikra, és tudom érzékelni a megnyilvánulásait úgy, ahogyan azok valójában vannak. Az sem mindegy, hogy hétköznapi vagy szakmai beszélgetésről van-e szó.

Egy üzletben a beszélő fél, például az eladó szinte mindig ugyanazokat a mondatokat, szavakat használja, tehát lehet, hogy én egyáltalán nem hallom, amit az eladó beszél, mégis tudok jól és helyesen reagálni, mert tisztában vagyok a lehetséges mondatokkal és szavakkal, amik előfordulhatnak.

Egyszóval egy másodperc alatt ki tudom választani, vajon az adott helyzetben miről lehet szó. Ez azonban egy egyetemi előadás alatt nincs így, ott problémát okoz, ha a tanárt nem hallom, hiszen nem tudom előre kiszámítani, hogy az összes lehetséges szavak, szakkifejezések közül mi fog elhangzani.

Végeredményben tehát igen, könnyen és gyorsan kommunikálok másokkal, jól tudok reagálni, mert nagyon gyorsan gondolkodom, és felhasználom a non verbális kommunikációt is, valamint a nagyon magas fokú érzelmi intelligenciám is, és nem, mert hiába mindez, ha olyan területre tévedek, ahol száraz, egyhangú, monoton beszédről van szó, és csak a szavakra hagyatkozhatom. Ez esetben több a félreértés, meg nem értés lehetősége, amivel előre is számolnom kell.

Mikor és hogy derült ki, hogy a hallásod nem ép, hiszen hallóként születtél?

Már alapiskolában, körülbelül 10-14 éves korom között nyilvánvaló lett számomra, hogy rossz a hallásom. Ez diktálás közben, valamint felmérőkön vált igazán nyilvánvalóvá, ahol nem minden szót értettem, amit a tanár mondott.

Sokáig tartott, amíg ezt elfogadtam. Alapiskolában nem beszéltem a tanároknak erről, ami rontott a jegyeimen. A szülőknek, a barátoknak, a családtagoknak sem, mert meg voltam ijedve, tartottam a megalázástól, a kiközösítéstől. A szüleim sem voltak soha támaszok, nem bíztam meg bennük, mert nem volt rá okom. Persze, nem tartott sokáig másoknak is felismerni a problémát.

Amikor a szüleim előtt biztos lett, hogy rossz a hallásom, nem jól reagáltak. Apám 10 éves koromtól nem foglalkozott velünk, a testvéremmel sem, akinek szintén rossz a hallása. Nem élt velünk, anyám pedig elbagatellizálta a problémát még akkor is, amikor a szomszéd, aki egészségügyi dolgozó volt, rászólt, hogy el kellene vinnie minket orvoshoz. Hiába magyarázta neki, hogy baj van a hallásunkkal, anyám nem akarta tudomásul venni.

Én ebből gyerekfejjel azt vettem ki, hogy erről nem szabad beszélni, el kell hallgatni, mert ez szégyellnivaló, ez valami olyasmi, amit nem szabad felvállalni. Középiskolába kerülve sem beszéltem erről a problémáról senkivel, hanem úgy próbáltam megoldani a felmerülő nehézségeket, ahogyan tudtam. Amikor már egyetemre elkerültem, az volt bennem, hogy mindent egyedül kell megoldanom, egyedül kell boldogulnom, nem számíthatok senki segítségére vagy támogatására. Segítséget sem kértem orvosoktól, tanároktól, kivéve egy-két hallgatót, akik közel álltak hozzám. Őket azért megkértem, hogy adják ide a vizsgák előtt a jegyzeteiket. Megoldottam a tanulást úgy, hogy végigültem a sok tanórát, majd este mindennap elolvastam én magam a könyvekből, miről is volt szó tulajdonképpen.

Hogyan küzdesz meg a mindennapokban ezzel?

Már nagyon jól. Ezek a kezdeti évek, amelyek nehezek voltak, rengeteget segítettek az önállósodásban, a megküzdésben. Lelkileg, testileg és érzelmileg is.

Az agyam hozzászokott a gyorsasághoz és az azonnali reagáláshoz, az éber figyelemhez, a több felé való figyeléshez, a fokozott koncentrációhoz, az elmélyüléshez, a problémamegoldáshoz. Ez a munkámban is rengeteget segít, hiszen így hihetetlen gyorsasággal, egy-két nap alatt végzek el olyan feladatokat, amelyek másoknak heteket igényelnének.

Én nem a nehézségekre, akadályokra figyelek, hanem a megoldásokra, a módszerekre.

Nagyon sok energiám lett, amivel a környezetem néha nem tud mit kezdeni. Ez nem mindig volt így, gyerekként nagyon lusta voltam, energiahiányos. A mostanra kialakult magas energiaszintem viszont segít mindenben: nagyon nehezen fáradok el, óriási a munkabírásom. Ezt az ismerőseim gyakran nem értik.

Ennek ahhoz van köze, hogy sokat kellett másokra figyelnem, meg kellett felelnem az elvárásoknak, amihez több energia kellett. A szervezetem tudott alkalmazkodni a megpróbáltatásokhoz, mert rá volt kényszerülve.

Lelkileg és érzelmileg azért viselem jól ezt az állapotot, mert megtanultam megvédeni magam a külső reakcióktól, az emberek elutasító, lekezelő magatartásától, a megalázásoktól, és nagyon erős lettem lelkileg. Engem nem zavar meg a sorozatos elutasítás, ahogyan egyáltalán nem érdekel az sem, mi a véleményük, szerintük nekem mi a jó, vagy mit kellene tennem.

Engem sokáig féltett a családban mamám, keresztanyám, hogy ha egyetemre megyek, meg tudom-e állni a helyem, miből fogom kifizetni a kollégiumot, mit fogok enni, hiszen a szüleim nem támogattak, és ekkor már nem is éltem velük.

Engem sohasem tudott befolyásolni az, hogy mások mit szeretnének kezdeni velem, mentem a saját fejem után. Nem hallgattam meg a félelemből, aggodalmakból, de még csak a jóindulatból eredő tanácsokat sem. Azért nem, mert ha ezt megteszem, akkor ez visszatartott volna attól, amit szerettem volna elérni.

Ha magamat féltettem volna, el sem indultam volna a saját utamon, meg sem próbáltam volna leküzdeni a nehézségeket.

Ha valakit sorozatosan negatív hatások érnek, képessé kell válnia arra, hogy megvédje saját magát. Önmagától is.

Sőt főleg önmagától, mert a legnagyobb akadályokat a belső gátlások, aggodalmak okozzák. Mert mi lesz, ha nem sikerül, mi lesz, ha majd soha nem lesz belőlem senki, mi lesz, ha feleslegegesen pocsékoltam nyolc évet egyetemi tanulásra.

Megmondom, mi lesz: önbecsülés lesz ebből, tisztelet és önszeretet.

Olyan, ami falakat épít mások elé, ami megvéd mások negatív reakcióitól, amit nem tudnak áttörni. Persze fel lehet adni, most is meg tudnám tenni, hogy nem tanulok meg franciául, mert kifogások mindig akadnak, akadályok, nehézségek is lesznek, soha semmi nem lesz könnyű.

De nem jobb tíz évet végigélni sok küzdéssel, még ha talán felesleges is mindez, mint el sem kezdeni a saját életemet formálni, ahogyan én szeretném?

Engem nyugodtan szidhatnak, megalázhatnak, kritizálhatnak, elutasíthatnak, kiközösíthetnek az emberek, mondhatják, hogy nem akarnak a barátaim lenni, megtéphetnek a szakmámban is, otthon is, a családban is. Nekem ez nem fogja elrontani hosszú távon a közérzetem.

Adhatnak tanácsot is, de nem fogadom el mindenkitől, mert nem tehetem meg, hogy olyanok véleményére hallgassak, akik nem ilyen helyzetben vannak, mint én. Akik nem ismernek annyira, mint én magamat. Mert egyedül én tudom, mi az, amit szeretnék.

Ezt nevezik ellenálló erőnek. Ez szükséges, mert enélkül nem tudtam volna idáig jutni.

Érzelmileg azért nem zavar az állapotom, mert nincs időm az érzelmeimmel foglalkozni. Lehetek szomorú, félhetek, lehetek dühös, szenvedhetek, ha akarok, de minek? Ez nem változtat semmin, és meddig tart ez? Egy óráig? Holnapra marad belőle valami? Persze, néha lehet nyafogni, ezt azért még én is szoktam, néha még haragszom is. De csak néha. Az az igazság, hogy én jól érzem magam, a nap nagy részében boldog vagyok. Bár van, amikor én is elszomorodom, mert azért nekem sem minden esik jól, néha felesleges dolgokon gondolkodom vagy rágom magam, de ez nem tart tovább pár óránál vagy pár napnál. Régen ez nem így volt.

Ma már csak fontos dolgokkal foglalkozom. Csak azokkal akarok foglalkozni, amik számomra fontosak. Ebből nyerem az energiám nagy részét. A többi valójában nem számít.

Miben látod a nehézségeidet?

Leginkább a munkahelyi elhelyezkedésben. Ez nem könnyű a szakmámban sem, más szakmákban sem. Az én esetemben túl sokan vagyunk irodalmárok, kevés a hely, és magasak az elvárások. Az a kérdés, hogy sikerül-e majd elhelyezkedni olyan munkahelyen, amit kitanultam, amiért ennyit küzdöttem, nem a hallásom miatt van. Ez a mai gazdasági, társadalmi helyzet miatt van.

A valóság az, hogy meg kell felelni az elvárásoknak, amik a tudós életben vannak. Például hány nyelvet kell ismernie egy tudósnak ahhoz, hogy alkalmazzák? Egy nem elég. Legalább kettő-három nyelvismeret kell. Nekem pedig nem egyszerű nyelvet tanulni. Hallássérültként nem hagyatkozhatom a nyelvtanfolyamokra, ezt nekem másképp kell megoldani: magánórákkal vagy egyedül.

A nyelvvizsga alól való felmentés nem megoldás, ha valaki tényleg szeretne tudós lenni, persze a szóbeli felmentés még rendben van, de legalább írásban le kell tenni egy-két nyelvvizsgát, és igen, meg kell tanulni egy-két nyelvet rendesen. Ami nem könnyű. Persze csak ha irodalmár akarok lenni.

És itt az a kérdés, mennyit vagyok hajlandó ezért tenni. Senki nem kérte tőlem, hogy irodalmár legyek. Ez az igazság.

Minden probléma ellenére elvégezted az egyetemet, doktorizol. Milyen akadályokat kellett legyőznöd? Mi segített ebben?

Most fejezem be a doktori iskolát az ELTE-n. A doktorin nem voltak valódi problémáim, nem volt mit legyőzni. A magiszteren sem voltak, a tudományos életben sem. Az alapképzésen gondot okozott az oktatási módszer, vagyis az, hogy a tanár többnyire azt kérte vissza vizsgán, amit ő mondott el az órán, de a barátaim ideadták a jegyzetet, ha kértem.

Az idő viszont gond volt, mert három év alatt 85 tárgyam volt, történelem, magyar nyelv és irodalom szakon, amihez még jött a pszichológia és pedagógia is, így semmi másra nem jutott időm, mint a folyamatos tanulásra, utánaolvasásra. Amivel természetesen többet tanultam meg, mint amit kértek, de kevesebbet is aludtam és pihentem, a magánéletemre vagy családomra pedig alig jutott időm.

A magiszter képzésen már önállóbb volt az oktatási módszer, én magam jegyzeteltem ki a könyvekből mindent, így rengeteget olvastam itt is. A doktori számomra ezért már igazából nagyon könnyű, mint ahogyan a tudományos munkák is azok: az írás, szerkesztés, konferencia-előadás, szervezés.

Ami nehéz, az most következik: a doktori eljárás. Szükségem van még egy nyelvvizsgára, meg kell írnom a disszertációt, meg is kell védenem, illetve fel kell készülnöm a szigorlatra. Erre maximum 3 év van tudomásom szerint, így nem mindegy, hogyan osztom be az időm, mert ez mellett még dolgoznom is kell, magánéletem is van, és sok mást is magamra vállaltam.

Egy szóval meg tudom mondani tehát mi segített az egyetem alatt, és mi fog ezután is segíteni: az akarat.

A halláskárosodásod mennyire gátol az emberi kapcsolataidban? Vagy pont emiatt figyelnek mások jobban rád, a mondanivalódra?

A kommunikációt nehezíti, ahogy mondtam, de az emberi kapcsolatokat szerintem nem gátolja. Figyelni kell a másikra. De hogy jobban figyelnek-e rám azért, mert rossz a hallásom? Nem. Nehezére esik az emberek 99%-ának, mégpedig a türelem, az időhiány miatt. Mert ez fárasztó. Mármint a másokra való figyelés. Mert rohanás van. Mert semmire sem tudnak nagyon figyelni, időt szánni, nemhogy az emberi kapcsolatokra, a szavak újraismétlésére. Türelmetlenek, mert az emberek többségének nincs sok energiája, és olyan dolgok kötik le a figyelmüket, amik még nekik sem igazán fontosak.

Milyennek látod a hallássérültek, a fogyatékkal élők helyzetét?

Nehéznek. Van, amin muszáj változtatni. El kell gondolkodni azon, mi az, amit az ember meg tud tenni, meg tud változtatni, és mi az, amit fogadjon el úgy, ahogyan van. Ha elfogadja az ember saját magát, azokat a dolgokat, állapotokat, helyzeteket, amin nem tud változtatni, akkor több ideje lesz azon gondolkodni, min tudna változtatni. Erre kell koncentrálni: a lehetőségekre, megoldásokra.

Fontosnak tartom, hogy amennyire tudják, segítsék a hallássérült személyek tanulását, munkahelyi elhelyezkedését, mert ezzel az életszínvonaluk növekedhet. Segítenie kell a családnak is, elsősorban a lelki támogatással.

Itt most nem arról van szó, hogy egy hallássérült ki van szolgáltatva és mások segítségére szorul, ahogyan általában az emberek róluk gondolkodnak, hanem arról, hogy minden ember mások segítségére szorul.

Például menjünk csak át az úton, ha zöldet világít a lámpa. Lefogadom, hogy 50% esély lesz csak arra, hogy oda is érünk, csak nem tudatosítjuk. De tényleg, honnan tudjuk, hogy éppen nem történik-e valami velünk? Ki vagyunk szolgáltatva mindannyian, senki nem marad életben mások segítsége nélkül.

Hallottam már ezerszer, hogy de Eszter, hallássérülten?! Hogy is gondolom ezt, hogy én ide meg oda menjek, meg én ezt meg azt akarjam. Sajnálkoztak az emberek, lesajnáltak. Pedig az igazság az, hogy nem a hallássérültek vannak rászorulva másokra, meg nem a vakok, bár lehet, több segítséget igényelnek, de ez sem minden esetben van így. Egyáltalán nem biztos, hogy több segítségre szorulnak, mint például egy idős férfi, akinek májproblémái vannak, és állandóan műtéten kell átesnie.

Az emberek vannak egymásra szorulva.

Aki ezt nem látja, hogy bizony rá van szorulva arra, hogy ne maga készítse el a kenyeret, hanem megvegye a boltban, mert ő nem tud kenyeret sütni, az nem tudja, mit jelent az a szó: hála, köszönöm, bocsánat. Ilyen emberekkel én nem akarok kapcsolatban lenni.

Mennyire félünk az öregkori kiszolgáltatott helyzettől, a betegségektől, a kórházaktól, a haláltól. Annyira félünk, hogy nem akarunk 70 évesen egyedül maradni, a gyerekünk ápolására bízni magunkat, nehogy a terhükre legyünk. Nem merjük meglátogatni a betegeket, a nagyit.

Mert nem akarjuk meglátni, hogy nem mi irányítunk mindent, nem tudunk előre semmit, nem tudunk elengedni másokat. Megtervezünk egy napot, egy projektet, egy utazást, aztán szitkozódunk, ha valami nem úgy sikerült, ahogyan elterveztük. Ez nagyon mulatságos nekem. Komolyan, nagyon mulatságos.

Mit tudsz tenni ennek a javításáért?

Én? Hiszen most is teszünk együtt valamit. Fognak azok is, akik hallgatják ezt az adást. Sok mindent tudunk tenni együtt.

Magamra terelve a szót: augusztustól szeretnék jelnyelv tanfolyamra járni, aztán előadni jel és szó összhangban, bárhol, ahol kérik. Szeretnék többet írni a témáról, hogy rámutassak azokra a lehetőségekre, amelyekkel a tanórán segíthetik a tanárok a hallássérült diákjaikat, hogy ne kelljen annyi időt a tanulásra szánniuk otthon, mint nekem kellett, és jobb eredményeket érhessenek el.

Jó lenne, ha doktorizhatnának százan, ezren közülünk, ha kaphatnának munkát. Ez azon is múlhat, hogy megkapták időben a szükséges támogatásokat, segítséget, és azon is, hogy bíznak magukban, ahogyan a családjuk, barátaik is bíznak bennük.

Az sem lenne felesleges, ha az emberek egy része megtanulná a jelnyelvet, vagy legalább próbálna segíteni. Nekem nem sok ember akart segíteni, és én sem sok embert kértem meg, hogy segítsen. Volt, hogy büszkeségből, vagy mert azt hittem, úgysem fognak segíteni – ami hiba volt. Nem szeretném, ha mások is ilyen hibába esnének.

Ha a hallássérültekkel foglalkozhatnék egy vallási vagy polgári csoporton belül, akkor elmondhatnám nekik azokat, amiket én már megtapasztaltam, így jobb esélyeik lennének. Tudnám segíteni őket lelkileg, megerősíteném őket és ösztönözném őket, és ezzel együtt magamat is. Nagyon szeretnék velük foglalkozni a jövőben valamilyen módon.

* Az írás a Magyar Katolikus Rádió Sorsfordítók című műsorában, 2016. június 4-én elhangzott beszélgetés rövidített változata. A beszélgetés teljes anyaga meghallgatható ezen a linken.