Látás-és hallássérültként meghódítani a világot: Babinszki Vera interjú

A nyár az utazások időszaka. Nyaralás, rokonok meglátogatása, szakmai gyakorlatok letöltése, cserediákprogram. A komfortzónából sokan nehezen lépnek ki a bizonytalan(nak vélt) idegen nyelvi tudásuk miatt. Nálunk, hallássérülteknél még inkább így van ez. Külföld nehezebb terep, de Babinszki Vera történetét megismerve ti is rögtön csomagolni akartok majd! 😉

Fogadjátok sok szeretettel Verát, aki látás- és hallássérültként mesél a cserediák évéről, hétköznapjairól.   

Vera, kérlek, mesélj kicsit magadról.

Békéscsabán nőttem fel, de az általános iskolát Budapesten, a Vakok Általános Iskolájában végeztem. Ez azt jelentette, hogy hatéves koromtól kollégiumban laktam, és csak a hétvégéken tudtam hazajárni. Középiskolába már Békéscsabán jártam és jelenleg Szegeden tanulok jogot. Most is kollégiumban lakom, de nagyon szeretek itt Szegeden élni, nagyon barátságos, élhető városnak találom.

Azért választottam a jogot, mert szeretnék tevékenykedni a fogyatékos ügy, az esélyegyenlőség területén, de egyéb területei is vannak a jognak, amelyek érdekelnek, például a betegjog.

Nem könnyű az egyetem, de örülök, hogy most már azt tanulhatom, ami érdekel. Az, hogy Szegeden élek, nekem eddig csak pozitívumokat adott, minden egyetemi nehézség ellenére.

Az általános iskola, ahova jártam, nagyon sok lehetőséget adott különböző szabadidős programokban részt venni. Abban az időben zongoráztam, furulyáztam, sakkoztam, táncoltam. Ekkor kezdtem úszni, versenyekre is jártam. Mostanában csak szinten tartásként csinálom, de még mindig nagyon szeretem. Ezenkívül szeretek olvasni, blogot írok, és minél nagyobb a pörgés az életemben, annál jobb. Mindig rengeteg programot szervezek magamnak, nagyon sokat találkozom a barátaimmal, és persze, ahogy a legtöbb egyetemista, én is eljárok bulizni 🙂

Nagyon fontosnak tartom az érzékenyítő programok szervezését is, amire az egyetem keretein belül van lehetőségem. Aktív résztvevője vagyok a SZTE látássérült illetve hallássérült hallgatóiból álló érzékenyítő csapatoknak, akikkel oktatóknak és hallgatóknak egyaránt szervezünk szemléletformáló programokat.

Mikor derült ki, hogy hallássérült vagy?

12 éves koromban vettem észre, hogy rosszabbul hallok, akkor kezdett romlani a hallásom. De feltehetően egy minimális hallásveszteségem már születésem óta fennállt.

És a látásodat mikor vesztetted el? 

A vakságom abból adódik, hogy koraszülött voltam, és az inkubátorban lélegeztető gépre voltam kötve, mert éretlen volt a tüdőm. Az oxigéntúladagolás miatt viszont levált a retinám, és amikor én születtem, ezt még nem tudták gyógyítani. Retinopátia a szembetegségem neve. Próbálták műteni, de nem sikerült. Nagyon sokan vakulnak meg a koraszülöttség miatt.

Teljesen vak vagyok, ami azt jelenti, hogy fényt sem látok. Gyerekkoromban volt egy kis fénylátásom, de nem volt annyi, hogy ki tudtam volna használni, és aztán az is eltűnt. Fehérbottal közlekedem. Nekem az emberek segítsége nagyon sokat számít a közlekedésben. Amikor a közlekedés tanárommal megtanulunk egy útvonalat, például hogy hogyan jutok el az egyetemtől a koliig, akkor a tapintható információkra építünk. Olyan dolgokat keresünk, amiket lehet a bottal követni, amelyek mentén lehet haladni, pl. járda széle, kerítés, virágágyás, a járda és a fű találkozása. Meg persze már sok helyen vannak vezetősávok, amelyek jelzik például, hogy hol lehet átkelni az úttesten vagy, hogy hol kezdődik egy lépcső.

Az úton viszont nem tudok átkelni egyedül, részben azért, mert nem hallom a forgalmat, vagy ha hallom az összefolyó zajt, akkor nem tudom megkülönböztetni az irányát. Másrészt nem tudom tartani az egyenest, mert nem tudok a forgalom hangjához viszonyítani, és mivel a hallássérülésem miatt az egyensúlyom sem a legjobb, félő, hogy a forgalom felé húzhatok.

Ezért segítséget szoktam kérni az emberektől, akik átkísérnek az úttesten. Nagyon segítőkész mindenki, Szegeden ez különösen jellemző, ezért is szeretek ott élni. Egyébként azok a látássérültek, akik jól hallanak, meg tudják különböztetni a párhuzamos és a merőleges forgalom irányát a hangok alapján, és meg tudják ítélni, hogy mikor lehet átkelni. Persze egy hatsávos kereszteződésnél célszerű segítséget kérni a biztonság kedvéért. 🙂

Nagyothallóként a szájról olvasás óriási segítség, ennek hiányát te hogyan kompenzálod?

Szituációtól függ, hogy érem el a beszéd megértését. Rengeteget olvasok, fejlesztem a szókincsem, hogy minél jobban ki tudjam következtetni azokat a szavakat, amiket esetleg nem értek.

Az “a” hangot nagyon nehezen, szinte egyáltalán nem hallom, mert az a legmélyebb magánhangzó a magyarban, és nálam a mély hangoknál van nagy veszteség. A magas hangokat, pl. s, sz, c stb jól hallom. Ezért azokat a szavakat, ahol “a” hang van, ki kell következtetni a többi szó, mondatrész segítségével. Vagy lebetűztetem, vagy körülírják más szavakkal, amiket jobban megértek. Vagy leírják Messengeren. 🙂

A legjobb barátnőmmel kifejlesztettünk egy módszert, ami a Braille írásra alapszik. A Braille hat pontból áll, a bal kezed mutató, középső és gyűrűs ujjait kell használni, és ugyanezeket az ujjakat a jobb kézen. Ezen pontok kombinációja egy-egy betű. Ezzel az írással tanultunk meg írni-olvasni általános iskolában. És a módszernek, amit kitaláltunk, az a lényege, hogy aki szeretne nekem írni, az ráhelyezi az ujjait azokra az ujjakra, amik az adott betű pontszámát adják. Így, ha olyan emberrel beszélgetek, aki ismeri a Braille-t, és valamit nagyon nem értek, gond nélkül le tudja betűzni.

További előnye, hogy nem kerülök abba a kellemetlen szituációba, hogy unásig ismételnek nekem valamit, helyette Braille-ban diszkréten megoldjuk és a társaság többi tagja esetleg nem is tudja, hogy mit csinálunk, mert ugye nem lehet hallani belőle semmit, ahogy lebetűzik a kezemre az adott szót. A barátnőmmel olyankor is használtuk, amikor nem akartunk hangosan mondani valamit, szóval egyfajta titkosírásnak is megfelel.

A legtöbb ember nem ismeri a Braille-t, olyankor marad a megerőltető koncentrálás, meg az, hogy úgy teszek, mintha értettem volna. 😀

Az iOS, Android vagy Windows operációs rendszer alá is fel lehet telepíteni képernyőolvasó programot. Szerencsére ezeket a beszélőprogramokat be lehet állítani, hogy milyen frekvencián, milyen hangszínnel beszéljenek, és még azon belül a tempót, hangmagasságot is be lehet állítani. Így nagyon jól tudom használni az internetet, a közösségi médiát és az egyetemen is laptoppal jegyzetelek. Persze, egyetemen ez már nem feltűnő, de középiskolában én voltam az egyetlen, aki laptopon írtam. A zh-kat, vizsgákat úgy írom, hogy a tanár behozza pendrive-on egy fájlban a feladatokat, amiket én a laptopomon elolvasok és beírom a válaszokat.

Részt vettél cserediák programban, ami egy nagyon bátor vállalkozás. Hogyan született meg benned ez az elhatározás? Nehéz döntés volt? Mi volt a célod vele?

Az, hogy cserediák lehetnék, nagyon spontán alakult ki. Amikor 10.-es voltam, anyukámmal elmentünk a névnapomat ünnepelni egy étterembe, és egyszer csak megkérdezte, hogy nem szeretnék-e cserediák lenni. Én szinte azonnal reagáltam, miért ne? Persze ennek voltak előzményei, gondolkodtam már korábban is ezen a lehetőségen, de anyukám fogalmazta meg helyettem, úgyhogy a döntést nagyon rövid idő alatt hoztam meg. Akkor kezdett foglalkoztatni a külföldön tanulás gondolata, amikor a középiskolában megszerettem az angolt.

Az angoltanárom nagyon sokat segített abban, hogy a hallássérülésem ellenére elsajátítsam ezt a nyelvet. Rengeteget foglalkozott velem, kreatív módszerekkel hidalta át a nehézségeimet. Ezáltal annyira a részemmé vált az angoltanulás, hogy szabadidős tevékenységként kezeltem és otthon is sokat tanultam magamtól.

A legfőbb célom az volt a csereévvel, hogy minél alaposabban megtanuljak angolul és megismerjem a célország kultúráját. A motivációm másik forrása a legjobb barátnőm volt, aki szintén látássérültként Hollandiában tanult cserediákként. Így az is adott volt, hogy annál a cserediák-szervezetnél érdeklődtem én is, ahol a barátnőm és más résztvevők révén már volt tapasztalatuk fogyatékossággal élő diákok kiutaztatásában.

Hova mentél? Mennyi időre? 

Egy tanévet éltem New York államban, egy Olean nevű városban.

Hogyan készültél fel erre a kalandra?

A felkészülés nagyon sok elintéznivalóval járt. Először jelentkeztem a szervezetnél, akik egy interjú során felmérték, hogy alkalmas vagyok-e cserediáknak. Aztán egy angol szintfelmérőt kellett megírnom, ami kiderítette, hogy elég-e a nyelvtudásom Amerikában. Miután felvettek, rengeteg papírt ki kellett töltenem, orvosi vizsgálatokon kellett részt vennem és védőoltásokat is kaptam. A cserediák-szervezet táborában a kinti élet várható kihívásaira készítettek fel minket olyan diákok, akik már megtapasztalták a külföldön tanulás élményét. A vízumigénylés procedúrája pedig csak ezután következett. 🙂

Milyen volt a kinti élet, hétköznapok?

Egy fogadócsaládnál laktam. A fogadóapukámnak van egy aliglátó lánya, így nem volt ismeretlen számukra a vakságom, csak a hallássérülésemmel és a nyelvi nehézségekkel kellett megküzdeni. A család szeretettel fordult felém, családtagként tekintettek rám. A fogyatékosságaimat is elfogadták és jól kezelték a nehézségeket. Kölcsönösen alkalmazkodtunk egymáshoz – ők figyelembe vették minden helyzetben az állapotomat, én pedig beilleszkedtem a mindennapjaikba. A legnagyobb alkalmazkodást az jelentette számomra, hogy rá lettem utalva azokra a családtagjaimra, akik tudnak vezetni. Messze laktunk a sulitól, és helyi tömegközlekedési lehetőség nem nagyon volt. Ezért a fogadószüleim hoztak-vittek minket, amit elég nehezen éltem meg. Amerika engem ilyen szempontból korlátozott, hiszen nekem nem lehet jogosítványom. A szülők időbeosztásához voltunk kötve, akkor tudtunk csak hazamenni, amikor ők is végeztek a munkahelyükön. Egyszer például az egyik fogadótesóm elment egy másik városba bulizni, de mivel nem volt a két város között tömegközlekedés, éjjel érte is kellett menniük a szülőknek.

A helyi középiskolában tanultam a többi diákkal együtt, persze minden tantárgyat angolul. Ezt az évet nem számíttattam bele a bizonyítványomba, mert nem siettem az érettségivel. Sokkal élvezetesebb volt úgy tanulni, hogy nem a teljesítményem a lényeg. Bár általában én is megírtam a dolgozatokat, nem kellett azon stresszelni, hogy mi lesz, ha valamelyik nem sikerül. A kedvenc tantárgyam a biológia volt, ami egyébként is nagyon érdekel, de amikor elkezdtem a sulit, a latin eredetű kifejezések miatt a bioszt értettem a legjobban. Az oktatási rendszerük egyébként nagyon tetszett. Nem a tényanyagot kellett bemagolni, hanem a jegyzet alapján kérdeztek rá logikai összefüggésekre. Rengeteg videót, projektmunkát csináltunk, amelyeknek célja szintén a tananyag megértése volt. Bár sokkal kisebb a követelmény, egy anyagrész feldolgozására több idő jut. Én például bioszból a keringési rendszer és az immunrendszer működését akkor értettem meg, amikor Amerikában tanultam róluk. Sőt, még olyan témákról is részletesen beszéltünk, amelyekre itthon nem jutott elég idő, például az egyik órán egy AIDS-es hölgy tartott előadást.

A tanulásban, a jegyzetelésben és a közlekedésben segítségemre volt egy asszisztens, akivel nagyon jóban lettem és ő tette színesebbé számomra az iskolát. Mindenben segített, ha kellett, szkennelte a tankönyveimet, de ha nem értettem valamit a nyelvi nehézségeim miatt, bármikor fordulhattam hozzá és elmagyarázta.

A hétköznapok a tanulással teltek a fogadó-testvéreimnek és nekem is, de az estéket és a hétvégéket mindig együtt töltötte a család. A nagyobb ünnepek alkalmával (hálaadás, karácsony) mindig nálunk gyűlt össze az egész rokonság. Bár az iskola mellett nem igazán volt idő utazgatni, az egyik szünetben elmentünk egy hétre Floridába. Úszkálhattam az óceánban és felülhettem Disney World leggyorsabb hullámvasútjaira. 🙂

Nekem nagyon szimpatikus volt az amerikaiak optimista életszemlélete, ami áthatotta a mindennapokat. Például hétfő este azt mondták, hogy de jó, már egy nap eltelt a hétből. Ahelyett, hogy azon sírtak volna, hogy még négy nap van hátra péntekig. Mindenhez, még a legnehezebb helyzethez is úgy álltak hozzá, hogy valami jó biztosan történni fog.

Az amerikai ünnepek közül a hálaadás és a karácsony hangulatába nyertem bepillantást. Ahogy mindennek, az ünnepeknek is az evés volt az alapja, főleg a hálaadásról tudnám ezt elmondani. Az amerikai ételek pedig nem annyira változatosak, mint az itthoni fogások. Persze voltak ott is kedvenc ételeim, például a mogyoróvajas-lekváros kenyér, de az étkezési kultúrájuk teljesen eltér a magyartól. Rengeteg gyorskaját esznek, például nálunk kivétel nélkül minden pénteken pizza volt a vacsora. Reggelire nagyon keveset esznek, a vacsora a fő étkezés. Nekem nagyon furcsa volt, hogy nem várták meg egymást az asztalnál, mindenki akkor kezdett enni, amikor ő úgy gondolta. De sikerült rávennem a családomat, hogy várjuk meg egymást és egyszerre kezdjünk el enni.

Hallássérültként nehezebb szerinted külföldön helytállni?

Igen, szerintem nehezebb, hiszen a nyelvtanulás alapja a jó hallás. Én azonban ennek ellenére tanultam rendületlenül az angolt középiskolában. Ott a magnós feladatok voltak a legnehezebbek számomra. Viszont amikor kimentem Amerikába, egyszerre minden sokkal nehezebb lett. Rá kellett állnia az agyamnak, hogy megértsem az ottani kiejtést. Naponta számtalan új szót meg kellett jegyeznem. El kellett érnem, hogy megértsék, amit mondok és én is megértsem az emberek beszédét. Szerintem ez akkor sem könnyű, ha valaki teljesen jól hall, hiszen időbe telik, amíg megszokja az ember a dialektust és elkezd angolul gondolkodni.

Az elején nagyon nehéz volt különválasztani, hogy melyek azok a szituációk, ahol a hallássérülésem, és melyek azok, ahol a nyelvtudásom hiánya akadályoz. A fejlődés csak lassan következett be, én pedig mindent egyszerre akartam, türelmetlen voltam magammal szemben, és úgy éreztem, soha nem fogok rendesen megtanulni angolul.

Kb. három hónap után jött az áttörő fejlődés, amikor már tudtam a mondanivalóm lényegére is koncentrálni, nem csak arra, hogy helyes legyen nyelvtanilag az adott mondatom. Először csak azok vették észre a fejlődést, akikkel ritkán beszéltem, aztán idővel a szűk család is. De akkor már én is éreztem, hogy könnyebb a kommunikáció, kevésbé fáradok el.

Mivel azonban az angol nem az anyanyelvem, soha nem fogom tudni úgy kikövetkeztetni a szavakat, mint magyarul. Ha egy magyar mondatnak a felét nem értem, kikövetkeztetem a szövegkörnyezetből a szókincsem segítségével. De angolul értenem kell az egész mondatot, még a ragokat is, különben nem értem meg, amit mondanak. Illetve mivel a vakságom miatt nem tudok szájról olvasni, teljesen rá voltam utalva a kiejtésre. Középiskolában is nagyon nehéz volt megérteni hangzás alapján egy szót, amit aztán teljesen másképp kell leírni. 🙂 Viszont annak nagyon örülök, hogy az amerikai kiejtést hallva az én kiejtésem is csiszolódott. Eltanultam az amerikai angol hangsúlyozását is.

Mi a legkedvesebb emléked a kinti időszak alatt?

Nagyon sok kedves emlékem van, nem tudnék egyet kiválasztani közülük. Minden kis siker motivált, már az feldobta a napom, ha valaki megjegyezte, hogy jó az angolom, vagy ha sikerült egy nehéz dolgozat. Az iskolatársaimmal sajnos a tanév elején nem igazán volt kapcsolatom, mert egyáltalán nem tudtam követni a beszélgetéseiket. Később szereztem csak barátokat, amikor már elég volt hozzá az angoltudásom. Egy lánnyal nagyon jóban lettünk, és iskolán kívül is sok időt töltöttünk együtt.

Mi volt a legnehezebb szituáció? Hogyan oldottad meg?

A legnehezebb talán az volt, amikor leszállt a gép Washingtonban, és leellenőrizték, hogy beléphetek-e az USA területére. Akkor hallottam először élőben amerikai akcentust, özönlöttek felém a kérdések, amelyekre értelmesen kellett válaszolnom; miért jöttem, mit fogok itt az Államokban csinálni, meddig maradok… Sokan éreztették velem az ellenőrzésnél, hogy nem vagyok idevalósi, nem is tudok rendesen angolul, akkor tulajdonképpen mit akarok. Mivel sokszor nem értettem, amit mondtak, egyből elkönyvelték, hogy nem beszélek angolul. Szerencsére volt ellenpélda is volt, aki érthetően beszélt, miután jeleztem neki, hogy hallássérült vagyok.

Az egyik biztonsági őr azt kérdezte, hogy több pénz van-e nálam tízezer dollárnál. De valamiért úgy értettem, hogy simán tíz dollárt mondott, és még csodálkoztam is, hogy miféle kérdés ez. Persze rávágtam, hogy igen. Kicsit meglepődött és kihangsúlyozta, hogy tíz(ezer) akkor jöttem rá, hogy mit kérdezett valójában és én mire válaszoltam igennel.

Még nagyon a csereévem elején elmentünk a fogadócsaládom szomszédjaihoz egy születésnapi vacsorára. Nagyon vártam, mert minden új dologra nyitott vagyok, és jó lett volna őket is megismerni, de semmit nem értettem a beszédükből, főleg amikor egymással beszéltek. Nagyon rossz volt ott ülni úgy, hogy még csak a témát se tudtam megállapítani, amiről beszéltek. Akkor éreztem először, hogy soha nem fog ráállni a fülem és az agyam az angolra. Ezekre a helyzetekre nem voltam felkészülve, és nem igazán tudtam türelemmel kezelni őket.

Ha valaki hallássérültként tervez Erasmusra, vagy más cserediákprogramon részt venni, nekik mit tanácsolnál?

Meg kell tudni különböztetni a hallássérülésből adódó nehézségeket a nyelvtanulással járó természetes nehézségektől. Nekem borzasztó volt megélni, hogy semmit sem értettem az elején, és azt gondoltam, hogy ha jól hallanék, akkor mindent értenék. A fogadócsaládom is azt mondta, hogy idővel el tudták ők is határolni, hogy mit miért nem értek, és ez számukra is könnyebbséget jelentett.

Például az elején, ha nem értettem, hajlamosak voltak még hangosabban beszélni, ami semmit sem segített, és ez újabb ijedtséget szült mindenki részéről. Később ez letisztult. Ha például megkérdezték, hogy mit szeretnék enni és nem értettem, akkor tudtam, hogy ezt most a hallásom miatt nem értem, hiszen ismerem az összes, ebben a kérdésben előforduló angol szót. Ha viszont például az elnökválasztás volt a téma, ehhez az angoltudásom bizonyult kevésnek.

Türelmesnek kell lennünk magunkkal és másokkal szemben is, mert sajnos a nyelvi fejlődés hosszú folyamatát nem lehet meggyorsítani!

Mit üzennél a sorstársaidnak?

Az amerikai középsuliban egyszer egy Down-szindrómás lány tartott előadást, és ő mondta: “don’t limit yourself”, azaz ne korlátozd magad. Maximálisan egyetértek és én is csak azt tudom mondani mindenkinek, hogy merjünk nagyot álmodni és tenni azért, hogy valóra váljon. Nekem az volt az álmom, hogy kijussak Amerikába – hogy anyanyelvi környezetben tanulhassam az angolt. Ezt az elképzelésemet addig vittem, amíg meg nem valósult. Hallássérült vagyok ugyan, de nagyon szeretem az angolt. Mivel a nyelvtanulás alapja nálam nem lehetett a jó hallás, ezért a kitartást vettem alapul.

Nagyon szépen köszönöm, Vera, a beszélgetést! És további sok sikereket neked a tanulmányaidban és életed minden területén!

Vera Amerikában tartózkodása alatt készült írásaiból itt tudtok olvasni.

Ha kedvet kaptatok a következő Erasmuson való részvételre, akkor figyeljétek majd a pályázati kiírást!

Az interjút készítette: Kajtár Dóri

2018-06-25T09:07:02+00:00