Este volt, és fűszeres füst terítette be az udvart. 

Beszélgettünk, sült a hús. Nem voltam túl éber, figyeltem az augusztusi nyári estét, összevetettem az előzőekkel, és olyan furcsa köd telepedett rám. Egészen addig egykedvűen könyököltem az asztalon, míg valaki ki nem bontotta a pálinkás üveget.
– Csináld még egyszer! – kértem.

 Megcsinálta.
– Megint! 

Majdnem tapsikolni kezdtem, és kivettem a kezéből az üveget, hogy visszarakjam, és újra kihúzzam belőle a dugót. És ezt elismételtem vagy ötször, majd félretettem öt percre, hogy utána újra kezdjem elölről. 

A világnak ugyan nem hallom minden zaját, de néha vannak olyan hangok, melyek annyira mélyre jutnak el bennem, hogy legszívesebben örökké hallgatnám egyhuzamban. Kicsit úgy kell elképzelni az érzést, mint amikor megpendítünk egy húrt, az elkezd rezegni, szemünkkel szinte követhetetlenné válik a húr mozgása, a hang is olyan elmosódott lesz, kicsit mintha végtelenítve lenne, de nem eléggé. És ezért hiányérzeted támad, hogy miért nem tart tovább.

A cikket írta: Puha Andrea