Bár manapság egyre többen átmennek YouTube-ra, vagy a közösségi csatornákra, de a blogolás ugyanúgy trendi maradt. Ráadásul, én és Viki egy városban élünk, mégis talán sosem ismerhettük volna meg egymást, ha nem blogol. 🙂 Beszélgettünk a blogolásról, a hallássérüléséről és mindenről IS. Ha eddig nem láttátok volna, akkor az interjú után mindenképp lessetek be világába! 😉

Ismerjétek meg Mizsik Viktóriát, blogger nevén Miliát. 💛

13 évesen veszítetted el a hallásod. Hogyan? Megváltozott ezzel az életed?
A hallásomat 12 éves korom után veszítettem el, amelyet nagyfokú idegi károsodásnak aposztrofáltak és egy általános iskolai hallásteszten derült ki. Ezek után erősen ajánlották, hogy olyan középiskolát keressek, ahol jobban betudok illeszkedni – tehát orientálódjak a helyi nagyothallók / siketek iskolája felé.
Szerintem mindenki életére kihat az, ha egyik napról a másikra közlik vele, hogy amit eddig ő egésznek hitt, az valójában egy fél.
Az addigi álmaim úgy tűntek, hogy teljes egészében kukázhatóak – nem mellesleg ugye senkinek sem kell bemutatnom azt, hogy milyen negatív közeget tud az teremteni, ha valaki más ( szemüveges, dadog, rosszul ejti a szavakat, vörös a haja mind-mind a csúfolódás tárgya ugye, hát még ha valaki hallássérült!).
Nehéz volt emiatt a tini korszakod? 
Ezzel kapcsolatban sok-sok félreértés van a mai napig és módfelett sajnálom, hogy annak idején nem volt rá még ötlet sem, hogy érzékenyítő óra keretein belül bemutathassam / bemutathassák mások azt a világot, amibe én belecsöppentem.
Ez egyébként roppantul hiányzik szerintem a tantervből – nem csak a hallássérülteket, de a gyengénlátókat, a vakokat, bármilyen más fogyatékosság élő személyeket is jó lenne, ha bevonnának abba, hogy mesélhessenek, a gyerekek pedig kérdezhessenek és ezáltal ne a csúfolódáson, a kirekesztésen legyen a hangsúly hanem az összefogáson, az elfogadáson, a segítségnyújtáson.
Az általános iskola így kevésbé volt jó élmény, ami jó volt benne, hogy a gyerekkori barátom segített túlélni. 🙂

forrrás: Unplash

Én nagyon sokáig ezt szégyelltem azt, hogy hallássérült vagyok – sok más dologért is százféle címke ragad az emberre az élete során és senki nem szeretne újfajta címkéket kapni. A középiskola alatt, ahol egyébként szembemenve az ajánlásokkal és hallókkal tanultam együtt nem ért olyan atrocitást szerencsére, ami a hallásomra vonatkozott. Voltak kényelmetlen helyzetek, amik szerintem csak számomra voltak kínosak, de utólag az ember természetesen máshogy látja. A tinédzserkor amúgy is egy érzelmi libikóka.

Végül egyszer csak elfogadtam, az életem része lett és már nem volt akkora gond, hogy hallókészüléket viselek, és az akkori barátom is nagyon sokat tett, hogy elfogadjam önmagam.

A suliban, gimiben hogyan illeszkedtél be?

Művészetis gimibe jártam, így szerintem a beilleszkedés egyetlen percig nem volt gond mivel egy nyelvet beszéltünk : a rajzolás, az önkifejezés és az alkotás nyelvét. Szerencsésnek érzem magam, hogy majd’ 10 év elteltével is vannak még gimnáziumi barátaim, tehát számukra sem volt gond, hogy én másként hallok, mint ők. Ez általánosságban elmondható a mostani baráti körömre is – aki nem tudja elfogadni azt, hogy valaki más – az valószínűleg velem sem barátkozik és én sem vele.

Ha jól láttam, kommunikáció szakon végeztél az egyetemen. Hogy hogy pont a kommunikációra esett a választásod?
Igen, kommunikáció szakon végeztem, ezt pedig az akkori barátom anyukájának köszönhetem, mert sokáig dacoltam magammal, hogy én nem vagyok egyetemre való. Nem éreztem magamban a tudást, mellesleg kevés információm volt a felvételikkel, szakokkal kapcsolatban. Aztán egyszer csak feldobódott az ötlet, hogy mi lenne ha egyetemre mennék és
így jött a kommunikáció szak, főként azért, mert az írás elég régóta az életem része és erősségemnek is tartom.
Moderátorként végeztem, ami magában foglalja az újságírást, a médiával kapcsolatos háttérmunkálatokat, a szociális médiafelületeken való moderálást is. Ez a szak eléggé szerteágazó, összefoglalva, én szeretek a háttérben maradni és kevés esélyt látok arra, hogy egy nap híreket olvassak vagy rádiózzak. Nem csak a hallásom miatt, hanem alapvetően nem viselem jól a kamerajelenlétet 🙂
Másfelől pedig a kommunikáció szerintem alapvető szükséglet – nagyothallóként és kezdő íróként is éreztem, hogy ezen a területen bőven van hova fejlődnöm, jobban kifejezni magam, megtanulni különböző formai dolgokat. Én hatást akarok kiváltani az emberekből az írásaimmal – vagy akár egy teljesen egyszerű beszélgetés alatt is – ehhez pedig elengedhetetlen az, hogy jól, érthetően fejezzem ki magam, ahogy azt a téma/ helyzet megkívánja.
A mai világgal az a gond, hogy sok a mellédumálás, nem merünk kimondani és megfogalmazni dolgokat, ahogy jó magam sem tudtam sokszor így evidenssé vált, hogy tegyek ezért.
A munkáimmal ugyanarra vágyok, mint a többi száz, meg ezer nálamnál híresebb bloger, író, költő – impressziót váltani ki az emberekből, elérni azt, hogy megmozgassa őket, akár megosszák velem a saját gondolataikat, akár csak egy átfutó gondolat legyek egy délutáni ebédnél. Minden komment, privát üzenet egy nagyszerű visszacsatolás. Egy ideig, főként tinédzserkoromban szerettem elhinni magamról, hogy amit én állítok, az úgy is van, sziklaszilárdan. Szerencsére ez már puhult és eltudom fogadni mások véleményét, kifejezetten nyitottabb vagyok és érdekelnek a különböző meglátások, szemszögek.
Blogolsz. Nagyon különleges és egyedi világot építettél fel.  Minek a hatására kezdted el és mi a célod vele? Mi az üzenete az írásaidnak?

Az interjúk amelyeket készítek nagyon színesek – úgy vélem, hogy annyi tehetséges ember van, sokan még kezdők, még épp bontogatják a szárnyaikat és nekik is szükségük van arra, hogy legyen hely, ahol meghallják őket. Minden mű mögött ugye ott az alkotó – de az alkotónak van hangja, véleménye, meglátása, rengeteg célja és terve is – ezeket pedig szerintem érdemes megosztani, sőt. Nemcsak a smink vagy a divat világa vonz – bár szakmámból adódóan divattervező is vagyok – hanem tulajdonképpen minden.

Azon vagyok, hogy minél több dolgot ismerjek meg, nyitottan befogadóan álljak a különböző témákhoz és szerintem az alap intelligencia részét képezi, hogy tájékozódunk a világról nap mint nap.

A tudás az, amit nem vehetnek el tőlünk – ezáltal megéri gyarapítani és nekem ez a hitvallásom leginkább. Minél több információt, tudást adunk magunknak, annál színesebb palettát képezünk önmagunkból – ez fontos. Nem lehet minden csak fekete és fehér – persze ez lenne a legegyszerűbb. Hiszem, hogy lehet okosan vitatkozni, véleményt cserélni. Bár szeretünk, de nem kellene címkék alapján ítélni. Én összességében erre törekszem, amikor írok vagy épp interjút készítek.

Viki blogja (thewriteowl.hu)

Napjainkban egyre divatosabb vlogolni, youtubozni, IGTV (instagram tévé)-ni. Szerinted miért jó /jobb mégis blogolni, vagy inkább a blognál maradni? 

Számomra jobb blogolni, mert részletesebben ki lehet fejteni a mondandónkat, meg nem szeretek kamera előtt beszélni. Szerintem mindenki számára megvan az a pillanat, amikor belezavarodik a saját mondandójába és ez eléggé kínos tud lenni, főleg élő felvételek esetében, én ezeket szeretem elkerülni. Ahhoz kell egy jó nagy adagnyi rutin, hogy valaki végigtudjon mondani egy szép vonalvezetésű témát bakizás nélkül 🙂 Én a blogolást jobban kedvelem, de mindkét oldalon ott van a pro és a kontra. Egy vlogolás alkalmával 4-5 percbe összetudunk foglalni egy 2-3 órás beszélgetést, ami csábítóbb, hiszen “csak” hallgatni kell, mintha ezt végig kellene olvasni. Hátránya, hogy aki nagyothalló annak nem feltétlenül készítenek feliratot, nem érthető a hang stb. ekkor praktikusabb egy blogcikk elolvasása a témában.

Mi az álmod? Milyen terveid vannak jövőre nézve?

Nagyon sok tervem van de szeretem ezeket képlékeny ötletekként kezelni – amikor a szokásos, hol látod magad 5 év múlva kérdés elhangzik elég kényelmetlenül érzem magam, mert a saját élettapasztalataim azt mutatják, hogy a szépen kidolgozott terv akár 5 perc alatt is romba dőlhet. Én rugalmatlan vagyok és folyamatosan figyelmeztetem magam arra, hogy legyek lazább, mert a precízen, végletekig kidolgozott tervbe is bármikor becsúszhat egyetlen apró változás és bizony túl kell lendülni rajta, más opciók után kell nézni, de nem egy gyerek dacos szemével. Vannak világmegváltó terveim, vannak kisebbek, nagyobbak – szeretnék utazni, világot látni, megtanulni spanyolul, de ezek mellett ott szerepel az is, hogy fejleszteni magam például a marketingben, az akvarell festészetben, nem lenne rossz, ha több verset írnék – szóval ezek abszolút nem álmok, hanem inkább tervek.

Tiniként volt egy kép a fejemben, hogyan szeretnék 28 évesen élni, nos azt kell, hogy mondjam hogy van ami jó, hogy úgy alakult ahogy, és nem történt meg végül. Másfelől pedig büszke is vagyok az elért eredményeimre és nem aggódok azon, hogy jó úton vagyok-e.

Van valami mottód?

Kettő is van – az egyik Varietas Delectat, a másik pedig Ad astra per Asperas. Keressetek rá bátran 🙂

Mit üzennél a nagyothallóknak és a hallóknak?

A nagyothallóknak azt üzenném elsősorban, hogy minden rendben lesz. Nem klisé, nem sallang, hanem tényleg. Egy hallókészülék nem a világvége, nem az határoz meg minket. Egyetlen percig sem kell szégyellni azt, hogy mások vagyunk – legyenek céljaink, tanuljunk, találjunk utakat a céljainkhoz és minden kis lépésnek is örülni kell.

Ami talán a legfontosabb, hogy te lépéseid nem egyenlőek másokéval így ne is hasonlítgasd magad másokhoz. Ha azt mondják, te nem lehetsz ez és ez, azért mert hallássérült vagy… ugyan miért nem? Van rá reális ok? Nincs? Akkor ha igazán szeretnéd, érd el.

És nem vagytok egyedül. Igenis beszéljetek róla, igenis szóljatok és álljatok ki magatokért bármennyire is nehéznek tűnik elsőnek. Az első lépések mindig nehezek, de csak mire észbe kaptok, már régesrég a hátatok mögött hagytátok a start vonalat! 🙂

A hallóknak pedig üzenem, hogy több toleranciát, több elfogadást – tanuljatok meg alapdolgokat jelelni, ha van a közeletekben nagyothalló / siket, érdeklődjetek nála, miben tudnátok segíteni. Kérdezni sosem szégyen! Ha többször visszakérdez valaki, ne legyetek türelmetlenek, írjátok le neki vagy tagoljátok jobban. Adjatok olyan segítséget, amit fordított esetben ti is várnátok a másiktól.

Akik pedig teljes mellszélességgel kiállnak a hallássérültek mellett, azoknak üzenem, hogy köszönjük, nagyszerűek vagytok mindannyian!