Szeretem az önvallomásokat. Ha nyilvános, még inkább. Szerintem egy hallássérült életében fontos állomás, amikor először vállalja fel, hogy nem hall, legyen az bármikor. Én tizenöt éves koromban egy tábori bemutatkozáskor vállaltam fel a hallássérülésem először, és emlékszem, remegett a lábam közben. És majdnem elolvadtam a meghatódottságtól, amikor tapsolni kezdtek a bemutatkozóm végén.

Ez a meghatottság vesz erőt rajtam akkor is, ha mások felvállaló posztjait olvasom. Violától már hoztam nektek egy posztot, akkor arról mesélt, milyen új hangélmények érik az új hallókészülékével. Most megengedte, hogy közzétegyem ezt az őszinte posztját is, ami a hallássérülés elfogadásáról szól. Szeressétek, olvassátok!

*

,,Bár nagyon kevés embernek mondtam el, de biztos sokan észrevettétek, vagy legalább sejtettétek. Szóval nem zizi vagyok, csak nem hallok valami jól, fura reakcióm, vagy válaszom ennek köszönhető. Úgy döntöttem, nem titkolom tovább. Mindenkinek jobb így. És most következzen a történetem:

Édesanyám német származású, édesapám magyar. Anyu itthon nyaralt, amikor megismerkedtek. Nem jöttem egyből, szépen “megvártam” míg összeházasodnak. És amikor megszülettem, én voltam a tökéletes, egészséges, gyönyörű kislány, főleg apuci szeme fénye.

Sokként ért mindenkit, amikor kb. 5 évesen jeleztem, hogy apa digitális, nyomkodós, csipogós karórája “elromlott”. Mert nem romlott el.

Nem előzte meg ezt semmilyen betegség, sérülés, csak úgy egyik napról a másikra alakult ki. Ezzel elkezdődött életem kálváriája. Apukám vitt orvostól orvosig, mivel anyukám akkor még nem beszélte annyira jól a magyart.

Eleinte a megyei kórházba jártunk, de ott az audiológián és a fejvakaráson kívül más nem történt egyik alkalommal sem. Utólag mesélték nekem, hogy daganatra gyanakodtak, amivel nem tudtak volna mit kezdeni, ezért inkább hallgattak. Egy napon apukám begurult, számon kérte, hogy mégis mi a helyzet, amire azt a választ kapta, hogy:

Apuka, örüljön, hogy nem lesz siketnéma a gyerek, mert már megtanult beszélni.

Több se kellett neki, komlói származású révén riasztotta ismerőseit, pécsi orvos barátját, és így kerültem a POTE orr-fül-gégészeti osztályára. Eredmény: idegi eredetű halláskárosodás, melyet valószínűleg egy láz nélkül zajló vírusos fertőzés váltott ki. Nem gyógyítható, de lehet vele élni. Magas hangoknál épp csak némi hallásmaradvány van, mély hangoknál minimális a kár. Sajnos az akkori analóg készülékek erre a fajta hallássérülésre nem igazán jelentettek megoldást, így elkezdtek tanítani a szájról olvasásra, mert a zöngétlen mássalhangzók bizony pont a sérült frekvenciákon rezegnek.

Ahogy én ezt megéltem 5 évesen: Baj van, nem is az óra hibásodott meg, hanem én. Imádott apukám szomorú, aggódik nagyon.

A megyei kórházról semmi emlékem nincs, a pécsiről viszont bőven. Hosszú autóút. Hosszú várakozás. Akkoriban ugye nem volt gyerekeknek játszósarok meg ilyenek. Csak az unalom és rémület. Futkosni szerettem volna a játszótéren a többiekkel, bringázni, labdázni. Folyosón és osztályon is halálszag terjeng, gége metszett, aszott, sovány, szürke bőrű, öntudatlan öregember a hordágyon. Furcsa hörgő, krákogó hangok hallatszanak sok helyről (klinikán ugye sok a súlyosabb eset). Sok-sok nagyon beteg ember.

Miért kell nekem itt lenni? Hisz nincs semmi bajom, jól vagyok, csak az a hülye óra romlott el.

Aztán le kellett menni egy sötét, szűk, kacskaringós úton az alagsorba az audiológiára. Féltem, plafon alacsonyan, mindenféle csövek, furcsa hangokkal, volt ahol alig volt fény. Igyekeztem apámmal lépést tartani, nehogy valamelyik sarokból valami szörny elvigyen. Mikor odaértünk, ott már egy fokkal jobb volt. Csak pár idős néni és bácsi volt, szerencsére jól voltak, utcai ruhában. De sajnálkozva néztek mindig, hogy szegény pici lány miért is kell itt lennie. Nagyon tisztán megmaradtak ezek az emlékek.

A következő “képkocka” az, amikor a doktornő lehajol hozzám és mondja kedvesen, mosolyogva, hogy a száját figyeljem. Igen, tulajdonképpen belém véste, egészen a tudatalattimba a szájról olvasást. Csak sok sok évvel később jöttem rá, egy ismerős szólt, hogy szájról olvasok, mert ha háttal van nekem és szól, nem értem amit mond.

Sokat jártam utána logopédushoz, aki nagyon jó munkát végzett, alig lehet észrevenni a beszédemen. Minden évben mentünk kontrollra Pécsre. Utáltam. Mert unalmas volt, rémisztő és minden alkalommal bánatot okoztam apámnak, hiszen lassan, kis mértékben ugyan, de romlott a hallásom.

Számomra az audiológia gyerekként egy hülye teszt volt, amin akármennyire is szerettem volna jól megfelelni, hogy apám boldog legyen, nem tudtam.

Betöltöttem a 18-at, és megmakacsoltam magam. Homokba dugtam a fejem. Nincs audiológia, nincs bánat, úgyse tudnak segíteni, nincs jó készülék rá. Meg amúgy is ciki. Soha senkinek nem mondtam el, szégyelltem. Nagyon. Ha valaki észrevette, vagy megsejtette, szabályosan menekültem. Anyuék se verték nagydobra, de ha mégis valakinek elmondták, napokig duzzogtam.

Amúgy rettenetesen önbizalomhiányos voltam mindig, amit nagyon jól palástoltam. Szerettem volna olyan lenni mint a többiek, sugdolózni egymással, fütyülni tanulni.

De sok téren kilógtam a sorból. Félig németként, kétnyelvűként kapásból kaptam irigyeket, rasszistákat. Pici is voltam, kicsit dundi. Elsőként voltam szemüveges. És ugye hallássérült.

Ezek miatt mindig előre ültettek az iskolában, szerintem tanárokat mindig tájékoztatták. Amúgy meg jó tanuló voltam, de így a többiek szemében a pedáns. De legalább a jegyeimmel tudtam boldogítani apámat. Szerettem volna zenesuliba is járni, de nem engedtek. Pedig imádtam, főleg a zongora és a fuvola hangját. Mind általános iskolában, mind a gimiben olyanokhoz vonzódtam és csatolódtam, akik jártak zongorázni, és nógattam is őket folyton, hogy játszanak el nekem valamit.

Voltak megaláztatások is.

Volt, hogy kérdezték tőlem, hogy nem zavar, ha hátam mögött hülyének hívnak? Szíven szúrás volt, de fapofával válaszoltam, hogy “nem”. Olyankor jól jött a siketburok, a boldog tudatlanság, de ez magányos érzés volt nagyon.

Nagyon fárasztó szájról olvasni. A hangzó beszéd érthető, a nem hangzó részt leolvasni kegyetlen. Szövegkörnyezet is kell hozzá, hogy megértsem. Képzeld el, hogy az agyad gyakorlatilag folyamatosan rejtvényt fejt, megvannak a magánhangzók és kb-re pár mássalhangzó. És ezt folyamatosan, akadálymentesen.

Több mint 30 év kellett nekem ahhoz, hogy végre elfogadjam ezt, és már rávettem magam, hogy hallókészüléket hordjak. Még ha nem is oldja meg teljesen a problémát, de segít. Sokat.

A cikket szerkesztette: Puha Andrea