Egészségügy, kórház, orvosok, háziorvosok. Szinte mindennap hallani róluk a hírekben, látni a plakátokon, olvasni az újságokban. De hogyan éljük meg a kórházba/háziorvoshoz járást hallássérültként?

Ovis korom meghatározó élménye volt az állandó fülszúrásra való járás. Szelíd, nyugis kislány voltam, de amikor fémpálcával akartak turkálni a számban, majd injekciós tűvel a fülembe szúrtak, nem hagytam szó nélkül, hanem tiltakoztam. Apukám ölébe zárt állapotomból próbaltam mindenképpen kitörni és igyekeztem olyan mozdulatokat csinálni, amitől nem kezdik meg a fájdalmas procedurát. Az orvosok a fémpálcát fapálcára cserélték és minden trükköt próbáltak bevetni, hogy higgyem már el, nem lesz fájdalmas és amúgy is kapok egy matricát, ha ügyes leszek. Mikor sehogy se akarták abbahagyni, új tervvel álltam elő. Elhallgattam és szófogadó kislány álarcot húztam magamra. Kinyitottam szépen a számat, ahogy kérte a doktor bácsi,majd ahogy beletette volna a pálcát, úgy ráharaptam az ujjára, hogy vérezni kezdett.

10év után újra megláttam egy hallásvizsgálaton közeledni a folyosón, mondanom sem kell, rögtön görcsbe rándult a gyomrom. Nagyon reméltem, hogy nem emlékszik rám. Megígérem, ha találkozok vele, most már komolyan bocsánatot kérek tőle 🙂 (Lassan 15-20 évvel az eset után)

Később, szerencsére nem sokszor kellett kórházba járnom. Egy mandulaműtét,  kisebb fülgyulladások (uszoda, fülpiszkáló miatt) és az évenkénti hallásvizsgálatok voltak az apropók a kórházba menetelemnek.

(A mandulám kivételekor is volt egy furcsa dolog. Mikor végeztek a műtettel, a váróban/altatóban felébredtem gyereksírásra.Készülék nélkül szinte semmit nem hallok, ráadásul altatózva voltam. Sokszor megérzünk dolgokat: telefoncsörgés, csengetés… velem nem egyszer megtörtént, hogy csengetést  hallottam, majd 2 perc múlva jött a postás, vagy csörgött a telefon.)

De amikor mennem kellett, csak a szüleimmel voltam hajlandó elmenni.  Nagyon féltem attól, hogy mi lesz ha nem hallok valamit, ha úgy hívnak be, hogy észre se veszem…

16-17 éves voltam, mikor egyszer úgy begyulladt a fülem, hogy egy hetes szenvedés után beadtam a derekam, hogy elmenjek orvoshoz. De volt egy baki. A szüleim kivételesen sehogyse tudták megoldani, hogy elvigyenek. Egyedül kellett mennem. Sírni kezdtem, hogy nem megyek egyedül. Ciki, de akik ismertek, tudjátok, hogy nem vagyok egy hisztis fajta, sírni se sokan láttak még. Mikor odamentem, el se hitték, hogy hallássérült vagyok.

Azt mondták, hogy ha nem lenne benne a rendszerben, nem is vennék észre mivel, olyan szépen beszélek. 

Annyira kedves volt velem az orvos, hogy megszűnt az orvosoktól való félelmem. 😀 Félreértés ne essék, nagyon tisztelem őket, de sokáig, csak a fájdalmak, rossz élmények párosultak az orvosokhoz, pedig ők mindent megtesznek, hogy nekünk jó legyen. Köszönjük!!

Nemrég megint meg kellett látogatnom a fül-orr-gégészt, mert a fülemnél egy csomót tapintottunk. Időpontra érkeztem. Várok, várok, már egy fél órája bent kellett volna lennem. Behívtak egy-két embert.

Majd hallom AÁÓA. Na mondom, “Végre, ez én leszek!”

S magabiztosan indultam az asszisztens felé. Mire odaértem egy másik páciens is otttermett. Az asszisztens hölgy furcsáló nézéséből kezdtem sejteni, hogy valami nem stimmel. Ez a AÁÓA nem Kajtár Dórát jelent, ez nem jött be. 😀 Gyorsan visszafordultam, és leültem a helyemre.

Azóta szerencsére sorszámhívó rendszerek vannak a legtöbb osztályon, így az ajtók fölötti kijelzőkön mutatják a hívott sorszámot. Ez óriási könnyebbség nekünk. De amikor a leletet adják ki, még mindig a “kikiabálok” módszer volt legutóbb.

Fontos lenne, ha nem csak a Fül-orr-gégészeten, hanem a többi osztályon is figyelnének rá, hogy előfordulhat, hogy a sok sok száz/ezer váró közül lehetnek hallássérültek is. Ugyanis ma Magyarországon minden tizedik!  ember hallássérült.  A sorszámozás, a leletkiosztáshoz is feliratozás kijelzőre és az asszisztensek artikulálása, segítőkészsége talán megoldás lehet, hogy ne érezzük magunkat kellemetlenül a kórházakban, háziorvosi rendelőkben. Addig is míg ezt az infrastuktúrális fejlődést eléri Magyarország, ne féljetek a “besüléstől”, ha bármi cikisnek vélt helyzet történne, nem minket minősít. 😉

Ti hogyan élitek meg a kórházba járást? Min kellene változtatni, hogy  hallássérültként is lehesssen boldogulni a kórházban? Van valami vicces vagy tanulságos történetetek? Osszátok meg velünk! 😉