Akik olvasták a múltkori posztot, látták, hogy ebben a szemeszterben elkezdtem gyógypedagógiát tanulni. Nagyon vártam, hogy bemehessünk az egyetemre, mert bár vannak előnyei is a digitális oktatásnak, én jobban szeretek face to face tanulni. Azt gondoltam, hogy 8 év integrált általános iskola, 4 év gimnázium és 5 év egyetem (nappali és levelező is) után már kellőképp tapasztalt vagyok, és simán fogom venni az akadályokat. Megismerem a tanárokat, évfolyamtársakat és minden szupi szuper. Nem így lett. 

Egész sokakhoz eljutott, hogy a maszk számunkra elégé megbonyolítja a kommunikációt. Számos platformon írtak erről a a Riposttól kezdve az Magyar Hírlapig. (A SINOSZ által kiadott nyilatkozatból megismerhetjük a megoldási javaslatokat is.) De én most kifejezetten a személyes oktatásról szeretnék mesélni, mert ugye a járvány idején még nem volt erre példa.

Eddig használtuk a maszkot utazáskor, bevásárláskor, de most, hogy egész nap, szünet nélkül rajtunk van, nagyon fárasztó. Sokkal jobban, mint képzeltem.

Nemcsak a fülünk megerőltetése, a folyamatos koncentráció  miatt, hanem még az oxigén hiány is ront a helyzeten.

Hiába van nyitva az ablak, ha a maszktól nem kapunk levegőt. Arról nem is beszélve, hogy aki középiskolából jött, annak az egész egyetemes helyzet új. (Korábban meséltem az első egyetemi élményeimről, ha nem láttátok és érdekel titeket, itt tudjátok elolvasni.) A gyógypedagógia szakon próbálnak odafigyelni, hogy az előadó ne használjon maszkot, hogy tudjunk szájról olvasni, de még itt se mindig sikerül. A gyakorlati órákon, a szemináriumokon ezt lehetetlen kivitelezni. A csoportos foglalkozásokon szinte lehetetlen kivitelezni, hogy az egyetlen beszélő gyorsan lehúzza a maszkját, majd vissza, mire a másik hozzászóló ugyanígy tegyen.

Nem növeli az energia szintünket, az sem, hogy órák hosszakat ülünk egy teremben, nézünk magunk elé, mintha valami távoli országban egy ismeretlen nyelven beszélnének az emberek. Lassabban telik az idő, mint a karanténban, és ráadásul azt sem tudjuk, hogy mi a túróról maradtunk le. Még az átlátszó maszk, arcpajzs sem tökéletes megoldás, mert ilyen távolságokból nem lehet szájról olvasni, és a hang terjedését is megakadályozza.

Úgy éreztem magam, mint a régi hallókészülékeimmel, amelyekkel szinte semmit nem értettem. Van hang, de beszédértés nincs.

Véleményem szerint az egyik jó megoldás az írótolmácsolás lenne. Viszont rengeteg az igény, és nagyon kevés írótolmács áll rendelkezésre. Szegény írótolmácsok nagyon le vannak terhelve. (Majd figyeljétek a hamarosan megjelenő Képesek vagyunk Magazint, mert egy nagyszerű írás fog megjelenni erről a problémáról, témáról.)

A legfontosabb, hogy szóljatok az oktatóknak, előadóknak, segédtanároknak!

Attól még, hogy kész káosz van, ne hagyjátok annyiban, hogy nem halljátok rendesen az órát. Mert ha lehet, akkor megoldják a tanárok, hogy mi is aktívan tudjunk részt venni az órákon. Ha nem , akkor legalább tudják, hogy nem nem érdekel minket, hanem azért nem követjük az órát, mert nem halljuk.

A múlt héten történt, hogy az egyik szemináriumon körbeültünk. A szeminárium vezető tudott róla, hogy nagyothalló vagyok. Felvetette, hogy úgy mutatkozzunk be, hogy az aktuálisan beszélő diák leveszi a maszkot, így én tudok szájról olvasni. A csoporttársaim beleegyeztek, ezért én is megismerhettem őket kicsit jobban. Az órának azonban voltak olyan elemei is, amikor mozogtunk és párhuzamosan kellett a csapatoknak dolgozni, így a távolságtartás miatt és mivel többen beszéltek egyszerre, nem volt megoldható a maszk levétele. De azért jól esett, hogy amikor lehetett, akkor megtették értem és nem maradtam le. 🙂

Bónuszként szeretnék mutatni egy videót, amit a múlt héten vetítettek le nekünk és nekem nagyon tetszett. Kíváncsi vagyok a ti véleményetekre.

Kajtár Dóri

 

 

 

 

 

 

Képek: pexels.com