Szeretem a lehetőséget. Az esélyt (ha olykor az a sokadik is). A kezdést. Szeretem mikor „legközelebb sikerülni fog” után végre eljön a pillanat, az a bizonyos legközelebb. Mikor elfelejtjük, hogy többször is nekifutottunk valaminek, mert már az átütő sikert élvezzük. Az új dolgoknak mindig van egy különleges hangulata, az új éveknek is. Talán ezért várom mindig annyira az újévet. Év végén megesik, hogy feszültek, frusztráltak vagyunk. Felhalmozódtak a teendőink, versenyt futunk az idővel és sohasem nyerhetünk. Vagy a környezetünkben sem annyira türelmesek az emberek, mert talán ők is ugyanebben a mókuskerékben „vergődnek”. De újévkor olyan, mintha tiszta lappal indulnánk.
Szinte mindenki érezte már: ”Jövőre jobban csinálom.” Holnaptól elkezdek diétázni, mozogni, következő vizsgaidőszakban időben elkezdem a felkészülést, jövő héten több időt fordítok a családomra, a barátaimra, pihenésre.
A következő nap/hét/hónap/év az az idő, amitől azt várjuk, hogy minden sikerülni fog, aztán elérkezik és azon kapjuk magunkat, hogy már a következő következőt várjuk.
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem az egyik nagy változás az volt, amikor rádöbbentem, hogy miközben a környezetemtől „elvártam”, hogy ne csak egy hallókészülékes lányt lássanak bennem addig pont én voltam, aki ezt sugároztam magamról. Én voltam, aki nem értékeltem magam helyesen. Tisztában voltam az értékeimmel, hogy okos, kedves, szorgalmas voltam, de amikor így láttam magam, akkor nem a hallássérült lányt láttam. Ilyenkor hallónak képzeltem magam. A kettőt egyszerre valahogy sosem tudtam összeegyeztetni. Ezt persze nem tudatosan, vagy direkt csináltam.
Sok évbe telt, míg a „két énemet össze tudtam kapcsolni”. Hogy az okos, értelmes lány ugyanaz, mint a hallókészülékes. Ez a gondolkozásmód nagyon durvának tűnhet, (az is) de rájöttem, hogy miért gondolkoztam így. Amikor járni kellett a pedagógiai szakvéleményezésre, ott olyan volt, mintha azt akarták volna mérni, hogy buta vagyok. Ha hallássérült, akkor nem létezik, hogy okos legyek. Nem mondták, ki de ezt érzékeltettek.
És most nem a szurdopedagógusomról, tanáraimról beszélek, mert ők és a szüleim egyfolytában biztattak és támogattak és ők itták meg legjobban a levét annak, hogy olyan makacs és ellenséges voltam. Emellett nem voltak velem egykorú hasonló hallásgörbével élő fiatal ismerőseim és ráadásul, ha szóba jött a hallássérülés idegenekkel, akkor is mindig kellemetlen érzésekkel párosult. Ezek miatt szégyelltem a hallássérült énemet és igyekeztem hallónak tűnni.
Aztán mikor összeálltak a dolgok: a jóakaróim tanácsai beértek, felnőttem, megtapasztaltam, hogy tudok egyedül is boldogulni úgy mint a hallók, valahogy egyszer csak elfogadtam a hallássérülésemet is. Sőt kezdtem büszke lenni rá, hogy én nagyothallóként vagyok okos, értem el azt, amit elérem. Jártam iskolába, tettem érettségit, nyelvvizsgát, végeztem el szakképzést.
Mikor a hallókészülékes énemre is büszkén néztem valahogy mintha a külvilág reakciója is megváltozott volna.
Mások is jobban elfogadtak. Én pedig rájöttem, hogy a közvetlen környezetem ezt nem is választotta ennyire szét, mint ahogy azt én tettem és érzékeltem.
Hogy jön ez az évkezdéshez? Hát úgy, hogy évelején tudatosan vagy tudat alatt felállítjuk a határainkat, a magunk és a többiekkel szemben támasztott „követelményeket”. Ezek szuperek lehetnek, meg motiválhatnak bennünket, de akkor lesznek igazán eredményesek, ha elfogadjuk magunkat, a hallássérülésünkkel együtt. Ez is hozzánk tartozik és nem, mint valami szégyenfolt, hanem , mint egy amolyan kihívás, egy akadály. De ha a nehézségeket tudjuk venni, akkor vannak szépségei is.
Valakinek ez az elfogadás könnyen megy. Szinte rögtön. Van, akinek időbe telik, akár hosszú időbe. Én is ilyen voltam, sok idő volt, mire összeállt bennem a kép. Nem mondom, hogy most mindent tudok, de az biztos, hogy mióta nemcsak, hogy elfogadom önmagam, úgyis mint hallássérült hanem büszkén is nézek magamra az pozitív kihatással volt az egyéb teendőimre is. Könnyebben mentek a hétköznapi dolgok is, mert nem vett el annyi energiát, hogy magammal dacoljak.
A cikket írta: Kajtár Dóri
