Az iskola olyan hely, ahol nemcsak életre szóló élményeket, hanem életre szóló traumákat is be lehet gyűjteni. Az általános iskolában, a gimnáziumban és egyetemen eltöltött idő alatt fejlődik ki a személyiségünk, leszünk emberré. Szinte mindenkinek van az életében legalább egy olyan tanár, aki nagy hatással van az életének valamelyik területére. A Konytfa Általános Iskola és Gimnázium egyik tanárára, Balatoni Józsefre sok diákja felnéz. A Facebookról sokaknak ismerős lehet a diákjai érdekében mindent bevállaló Jocó bácsi, aki sulis történeteiből néhányat a közösségi oldalán is megoszt.  Balatoni Józsefet kérdeztem az iskolai csúfolódásról, elfogadásról, esélyegyenlőségről. 

Sokat találkozol gyerekekkel, főleg kamaszokkal, így jól tudod, hogy ebben az időszakban megy a rivalizálás, az egymás piszkálása, cikizése (mégha néha nem is tudatosan). Mennyire viseli meg a fiatalokat, ha az osztálytársaik csúfolják, gúnyolják őket?

Én azt gondolom, hogy a rivalizálás, a hatalmi harcok, a hierarchiaharc teljesen természetes folyamat, főleg amikor egy új osztályközösség kialakulóban van. Ebbe egészen addig nem kell és talán nem is szabad beleavatkozni, amíg normális keretek között zajlik, nem megy át agresszióba, egymás zaklatásába, fizikai vagy lelki bántalmazásba. Ez néhány hét, hónap alatt lezajlik, és kialakulnak az osztályközösségen belüli helyek, szerepek.

A fiatalokat a gúnyolódás, a cikizés nagyon megviseli, még akkor is, ha ez esetleg nem látszik, nem kerül felszínre. Sajnos egyre gyakoribb az online zaklatás, vagyis a cyber bullying.

Ezeket észre lehet venni, ha a pedagógus, a szülő odafigyel, és olyan viszonyt alakít ki a diákokkal, hogy bátran fordulnak hozzá segítségért. A büntetés nem megoldás, sokkal inkább csak olaj a tűzre. Gyakorlatokkal (pl. drámapedagógiai szituációk) felszínre lehet hozni őket, a zaklatót lehet áldozatszerepbe helyezni észrevétlenül. Amire érdemes odafigyelni, hogy a zaklató sok esetben máshol áldozat, ezért vele is foglalkozni kell. Sőt, az úgynevezett szemlélődőkkel is dolgozni kell, hiszen ugyan nem értenek egyet, de nem is lépnek közbe. Elég összetett, és hosszadalmas folyamat ennek a problémának a megoldása, de mindenképpen foglalkozni kell vele. 

A tanárok szerinted tudnak-e tenni ezek ellen, és ha igen, akkor mennyire és hogyan tudják megakadályozni, mérsékelni a csúfolódásokat? Mert ugye általában nem akkor szoktak ezek történni, amikor a tanár is ott van.

Az előző kérdésben már vázoltam, hogyan is lehetne ebbe beleavatkozni, közbelépni. Nagyon fontos ilyenkor, hogy a pedagógus alkalmazza az asszertív kommunikáció és a mediáció elemeit, gyakorlatait is. Ellene lehet tenni: igyekezni kell elfogadó, befogadó diákokat nevelni, és akkor kisebb eséllyel fordul elő ilyesmi egy jól felkészített közösségben. Figyelmet kell szentelni annak, hogy a diákokat kellő önismerettel, humorral kell felvértezni, hogy ezeket a helyzeteket könnyebben tudják kezelni azokat. Természetesen semmi sem garancia, bármikor bárhol előfordulhat ilyen helyzet.

A médium és a közösségi média állandóan elénk teszi a tökéletes dolgokat. Akkor vagy jó, ha tökéletes a kinézeted, az alakod stb… A fiatalok ezek szerint alakítják az énképüket és a másokról alkotott képet is, hogy azokat fogadják el, ami szerintük a “tökéletes”. Mi van akkor, ha az embert olyan dologért csúfolják, amiről nem tehet, például amolyan érzékszervi “fogyatékossága”?  Ha jól emlékszem te is beszéltél már róla, hogy sokszor szóvá tették neked, hogy dadogsz. Mikor kezdted elfogadni magad és helyesen értékelni magad, hogy attól még, hogy dadogsz lehetsz jó ember, sőt jó tanár is?

Azt gondolom, hogy

ha egészséges énképet próbálunk kialakítani a gyerekekben, akkor sokkal könnyebben ki tudják szűrni a valóság és a valóságnak álcázott tökéletesség közti különbséget.

Óhatatlan, hogy az ember kamaszkorban elégedetlen legyen magával, a testével, a képességeivel. Ez is valahol természetes. De itt is kulcsszó az egészséges mérték. Ha valaki el tudja fogadni magát, a hiányosságait, fogyatékosságát, akkor szerintem kevésbé érintik rosszul ezek a bántások, csúfolódások. Én nem tudtam elfogadni sokáig, hogy dadogok, ezért nagyon bántottak a csúfolások, és tanáraim sem könnyítették meg ezt a helyzetet.

Gimnáziumban kezdtem elfogadni magam, de a teljes elfogadás szerintem még most sem valósult meg, de haladok az úton. 

Napjainkban azért már lehet azt mondani, hogy az elfogadás egyre menőbb. Ez az iskolapadban is meglátszik? A mostani diákok együttérzőbbek, kevésbé kirekesztőbbek, mint régen? 

A mai gyerekek sokkal könnyebben vállalják és kimutatják az érzelmeiket. És szerintem sokkal elfogadóbbak, mint a felnőttek: nem számít nekik a vallás, a bőrszín, a nemi identitás, nekik az számít, hogy valaki jófej és jó ember, vagy nem. Ilyen egyszerű a történet. Az előítéletek később, sok esetben a felnőttek hatására alakulnak ki. Fontos lenne ez ellen tenni, de ez egy nagyon hosszú folyamat, alapvető társadalmi és felfogásbeli változásokat igényelne. Az pedig nem megy egyik pillanatról a másikra. 

Volt hallássérült tanítványod? Vagy a sulitokban volt tapasztalatod hallássérült diákokkal? 

Nálunk nincs hallássérült diák, ezért nincs velük tapasztalatom.

Az integrált oktatás nagy vita. Nagyon érdekelne a te véleményed az integrált oktatásról. Tanárként mi a véleményed az integrált oktatásról? Szerinted van-e helyük a hallássérült diákoknak a hallók iskolájában? A tanároknak plusz “teher” ha egy hallássérült osztálytárs is van az osztályban? Felkészítik a tanárokat a speciális igényű diákokra?

Az integráció alapvetően nagyon klassz és hasznos dolog, de nem minden esetben kivitelezhető. Hisz nagyban függ a fogyatékosság vagy képességbeli zavarok mértékétől. Mert azt gondolom, van az a szint, aminél már sokkal többet árt az intergrált diáknak a dolog, mint használ. A másik pedig az, hogy az iskolák nincsenek felkészülve a sérült diákok integrálására, nincsenek meg a technikai feltételek. Sok intézmény csak a bejáratig akadálymentesített, az épület már egyáltalán nem az, így egy látás- vagy mozgássérült diáknak szinte lehetetlen közlekednie, használnia az épületet. Másrészt a pedagógusok sincsenek felkészítve, felkészülve erre. Nagyon régóta mondom, hogy az alap pedagógusképzésben is kellene lennie gyógypedagógiai alapoknak. Mert sajnos egyáltalán nem készítenek fel az ilyen helyzetekre, ezek kezelésére. Ott tartunk, hogy még az SNI, BTM, de akár egy diabétesz megfelelő integrációjára sincs megfelelő felkészítés. Itt is alapvető változásokra, szemléletváltásra lenne szükség mind az oktatásban, mind a tanárképzésben.

Hon- és népismeretet is tanítasz. A tantervben benne van az esélyegyenlőség? Híres vagy a kreatív tanításról. Te hogyan neveled a diákjaidat az elfogadásra? 

A tantervben nincs benne az esélyegyenlőség, történelemben a mai eseményeket feldolgozó anyagrészek térnek ki egy kicsit erre a témára. Azt gondolom, hogy erre nagyobb hangsúlyt kellene fektetni. Órai gyakorlatokkal, témanapokkal, témahetekkel, tréningekkel lehet az esélyegyenlőséget bemutatni, és tanítani a gyerekeknek.

Rengeteg szuper alapítvány van, akik tartanak képzéseket, el lehet hozzájuk menni, vagy akár ők jönnek ki az iskolákba foglalkozásokat tartani. Minél több ilyet kellene szervezni. 

Köszönöm szépen az interjút! További sok sikert neked!

A cikk a Képesek vagyunk magazinban jelent meg.

Készítette: Kajtár Dóri