Egy külföldi honlapon találtam rá Leventének a beszámolójára. Nagyon tetszett, hogy egy nem hétköznapi álma volt és óriásit küzdött érte. Ráadásul Magyarországon, a Napfivér Állatorvosi Rendelőbe lehet hozzá vinni a kiskedvenceinket. Olyan kicsi a világ. És olyan jó, hogy vannak ilyen elszánt, kitartó emberek. Kíváncsiak vagytok Levente történetére? 

Dr. Mikesy Leventének hívnak, 29 éves vagyok, és van egy fiú és egy lány testvérem. Anyám jól hall, és bár apám súlyosan nagyothalló, senki sem gondolta volna, hogy örökölhető. Nagy meglepetés volt, hogy három gyermek közül ketten örököltük, a húgom és én.

Mindkettőnk hallássérülése hasonló az apánkéhoz. Az orvosok szerint ez a fajta halláskárosodás a teljes siketség határán van. Olyan súlyos nagyothallóság, ahol csak hallásmaradvány van (85-90 dB 60 Hz-en, 95 dB 125 Hz-en, 115 dB 250 Hz, 120 dB 500 Hz-en, 135 dB 1000 Hz-en, és 1000 Hz-nél mérhetetlen, mindkét fülön).

Anyám beszédterapeuta, ezért szerencsére gyermekkorunk óta speciális segítséget kaptunk, és az első, rendkívül nagy teljesítményű analóg hallókészüléket másfél évesen kaptuk meg. Megtanultuk hogyan beszéljünk és halló gyerekek közé jártunk óvodába, mivel szüleink meg voltak győződve arról, hogy mindent meg kell tennünk a társadalomhoz való illeszkedés érdekében.

Egy dolog biztos: azok az emberek között, akik korábban soha nem találkoztak hallássérültekkel, nagyon stresszes volt. Ez volt és még mindig ez a legnagyobb hátránya ennek az életmódnak.

Mindig jó voltam az iskolában, tanáraim többé-kevésbé segítőkészek voltak, de az esetek többségében – a tapasztalatlan emberek miatt – csak magamra számíthattam: mindazt, amit nem tudtam az osztályban, azt meg kellett keresnem és tanulnom a könyvekből.

Nehéz megbecsülni, de ma úgy gondolom, hogy a szóbeli kommunikációból, a megfogalmazott szavak 20-60% -át értettem meg. A többit ki kellett logikáznom.

 Olyan volt, mint egy kirakós játék. 

Sőt, mivel nincs elég idő gondolkodni a verbális kommunikációban, ezért kénytelen voltam gyorsan játszani fejben ezt a logikai játékot. Ez a képesség később két területen is előnnyé kovácsolódott: az idegennyelv tanulásban és az egyetemi éveim alatt is segített.

Öt éves korom óta akarok állatorvos lenni, mert szeretem az állatokat. Boldoggá tett, mikor arra gondoltam, hogy amikor felnővök, segíthetek majd a beteg, vagy megsérült állatokon. Azonban a környezetem, ahol éltem, elbizonytalanított. 

Rajtam kívül nem volt senki, aki elhitte volna, hogy képes vagyok valóra váltani az álmom. 

Nem hittek bennem, mert ezek a tanulmányok magas szintű, professzionális kommunikációt igényelnek, melyeknek hiányában voltam. Azt kérdezték: hogy fogja ez az ember sztetoszkópot használni? Akkor a kérdésre én se tudtam világosan a választ. Megkérdeztem az állatorvosi egyetem professzorát a tervemről, és azt mondta, hogy ez nem kérdés, mivel ez a szakma túl veszélyes számomra. Mi van, ha nem hallom, hogy valaki odakiált, hogy „Vigyázz, a ló meg fog rúgni!” Vagy ha nem hallom egy kutya figyelmeztető morgását?

Mindenki le akart beszélni a tervemtől, mégis beadtam a jelentkezésemet. És bár először nem fogadták el, a következő évben, mikor már két nyelvvizsgával (latin és angol), és sokkal több tudással rendelkeztem, felvettek.

Eddig nagyon jó, de még csak a lehetőségét kaptam meg, hogy megszerezzem a diplomámat. Szembe kellett néznem azzal a ténnyel, hogy kicsi volt az esélyem. Több tucat ember -sok magyar és még több külföldi diák- között találtam magam. Régebben megszoktam, hogy legfeljebb tíz tanárom volt, akiknek a beszédmódját ismertem. Most a különböző tantárgyakat más-más tanár tanította, ráadásul félévenként váltották egymást. A diáktársaim és tanáraim arcán láttam, hogy meglepődtek a jelenlétem miatt, mivel az egyetemen nem nagyon voltak fogyatékkal élő diákok. Ennek ellenére sokan igyekeztek segíteni, amennyire csak tudtak, és nagyon hálás vagyok nekik.

Már az első évtől kezdve meg kellett tanulnom, hogy megbirkózzak azokkal a kudarcokkal, amelyekkel csak azért kellett szembe néznem, mert sokkal kevesebb információt tudtam megérteni, mint a társaim. A vizsgákra sikerült tanulnom a könyvekből és a szakirodalmakból, de sok tanár a saját szavait akarta hallani az előadásaiból. 

Ilyenkor úgy tűnt, hogy a szóbeli vizsgán az életemért küzdök. Nem akarom megszámolni, hogy hány ilyen órát kellett túlélnem. Nehéz időszak volt. Amikor nem hallottam a vizsgáztató szavait, azzal vádoltak, hogy azért kérdezek vissza újra és újra, mert egy kis időt akarok nyerni. Volt néhány tanár, akik szerint hibáztam, hogy ezt a pályát választottam, mondván, hogy nem akarják, hogy hallássérült állatorvos legyek, mert azt hitték, hogy rontanám a szakma hírnevét.

Mit tehettem volna ilyen helyzetben? Ha felemeltem volna a hangomat az ilyen bánásmód ellen, még nagyobb bajba kerültem volna. Tehát félretettem a büszkeségemet, és annyiszor visszatértem hozzájuk, amennyiszer kellett, és végül meggyőztem őket, hogy megérdemlem, hogy átmenjek.

A legnehezebb számomra az első 3 év preklinikai tantárgyai voltak, de próbáltam túlélni, szem előtt tartva, hogy a negyedik évtől kezdve a belső orvoslás tantárgy dönti majd el végül, hogy alkalmas leszek-e állatorvosnak vagy sem. Igazán féltem ettől és ötletem sem volt, hogyan fogok megbirkózni a sztetoszkóp problémával. Hosszú keresést követően megtaláltam a megoldást: a Cardionics Company hallássérülteknek kifejlesztett E-Scope modelljével ez az akadály is megszűnt.

A belső orvoslás tanulása során nagy meglepetés ért. Az állatok nem tudják megmondani, hogy mi a bajuk, hol sérültek meg, vagy mit fogyasztottak el korábban. A állatorvosoknak a tulajdonosaiktól feltett kérdésekkel és a tünetek megfigyelésével kell kitalálniuk a diagnózist, sokszor nagyon kevés információból. 

Ez volt az a pont, ahol hatalmas előnnyé vált az évtizedek során a verbális kommunikáció során szerzett rutin, mikor néhány mondatot értettem és a többit magamnak kellett összetenni. 

Beteg állatokkal kapcsolatban is rendelkezem információval és adattal, a sikerhez a plusz ismeretekre, a találékonyságra és logikára van szükség. Nagyon jól csináltam, mert jól éreztem magam a hiányos információk világában. Ez a képességem felhívta a professzoraim figyelmét, és ekkor győztem meg végül őket, hogy jó állatorvos leszek.

Ettől kezdve minden zökkenőmentesen ment. Egy dolog maradt változatlan: a stressz. Amikor a második évben voltam, hosszú hónapos tanulás és sok kudarc után, sikerült megcsinálnom az anatómiai vizsgát, de a vizsga utáni napon rendkívül fájdalmat éreztem a mellkasomban, és elájultam. A kardiológiai osztályon azt mondták, hogy stressz alapú fibrillációm volt. (Izmok szabálytalan remegése, például a szívizom esetében, a szív nem tudja ellátni pumpáló funkcióját. – a szerk.). Szerencsére azóta nem volt ilyen tapasztalatom, de tudom, hogy kétszer annyit kell teljesítenem, mint a halló társaimnak, hogy megtaláljam a helyemet a társadalomban, és háromszor annyit, mint a kollégáimnak, hogy sikeres állatorvos legyek.

Szóval, milyen érzés, hogy megkaptam az annyira kívánt diplomát?

Furcsa. Hátborzongató, hiszen még mindig nem hiszem el, milyen szerencsés vagyok, hogy állatorvosként dolgozhatok. Többször is megtapasztaltam, hogy a tulajdonosok mennyire aggódnak, amikor a háziállataik bajba kerülnek, és azt kérdeztem magamtól, hogy milyen érzés, hogy ezt hallássérültként tapasztalom? 

Az egyetem befejezése után sok kalandon, szörnyű és boldog pillanaton mentem át, amelyek főszereplői elhagyott, kínzott és bántalmazott állatok ezrei voltak. Számos állatot mentettem meg a biztos haláltól. A tanároktól kapott figyelmeztetés nem volt megalapozatlan. Minden egyes vizsgálatkor és kezeléskor ott van a kockázat, hogy nem fogom hallani a kutya nyüszítését, vagy egy ló fájdalmas nyerítését. Megpróbálok vigyázni magamra, és remélem, hogy a jövőben is szerencsés leszek. Mindazonáltal teljes mértékben kompenzál, ha a meggyógyult pácienseimet látom boldogan csóválni vagy dorombolni a farkukat. 🙂 

 

Forrás: ifhohyp.org

Fordította: Kajtár Dóra