Igaz, lebilincselő mese egy lovas lányról

­

Sorstárs történeteket olyan jó megismerni. Evelin története reményt ad, hogy vannak még emberek, akik jobbá teszik a világot. Ismerjétek meg ti is a lovas lányt, Sárvári Evelint. 

Sárvári Evelin gyerekkora óta lovas körökben mozgott, még a tanulmányait is ez irányba vitte. 1998-ban kezdte a Pannon Lovasakadémián a szakközépiskolát Kaposváron, majd lovas élete Fótra vitte, ahol először önkéntesként majd ösztöndíjas főiskolásként dolgozott a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat lovasterápiás központjában.

„Teljesen egészséges voltam. Logopédia szakon képzeltem a lovasterapeutai életem, míg az államvizsga előtt egy Autoimmun betegségben, 26 éves koromban, elvesztettem hallásomat, siket lettem.”

A betegség -Cogan szindróma, mint egy hurrikán söpört át a testén- 2009 novemberében, teljesen leamortizálta. 2010. január elejére szinte minden funkciója megszűnt.

„Emlékszem szilveszter éjszaka hallottam utoljára valamelyest a saját hallásom töredékével. Ízületeim, szemeim begyulladva, szemeim, a hallásom megszűnt iszonyat kínok között a fültövemnél. Egy kiskanalat sem tudtam felemelni, nem láttam és nem hallottam semmit. Teljesen bezáródtam magamba. Tisztán érezhető volt számomra, hogy a testem összeroskad, volt olyan, hogy már csak belülről figyeltem, hogy fáj a testem, de nem is értettem, hogy lehet ez!? Hisz én jól vagyok, csak a testem nem működik .”

Azt gondolta, hogy szörnyen festhet kívülről, és tudta, hogy a családjának nehezebb lehet, mint neki odebent. Ezért biztos volt abban, hogy valahogy újra szinkronba hozza a testét magával, a lelkével.

Szerencséje volt. Elhivatott és segítőkész orvosok kutatták-keresték, hogy miként segíthetnek a testének a gyógyulásban. Evelin első sorban, a fül-orr-gégész doktornőnek köszön sokat, – aki mint a Dr. House sorozatban- kutatott a sok tünet után, időt és energiát nem sajnálva. A doktornő meg is találta a megoldást és átküldte Evelint egy immunológus professzorhoz egy másik kórházba. Addigra már nem volt se kép, se hang, se mozgás és irgalmatlan fájdalmak és újabbnál újabb tünetek záporoztak rá, szinte óráról órára, percről percre. Emlékszik vissza Evelin a legnehezebb időszakokra.

Az új helyen, egyszer csak kicsit jobban lett, miután egy csomó gyógyszert kapott.  

Az egyik nap az immunológus egy papírt nyomott az orra alá. Alig hitte el, amit olvasott. A lapon egy lány neve volt. Az volt a kérdés, hogy ismeri-e. Ismerte. Egy tizenéves lány neve volt, akit cserbenhagyással elgázoltak a zebrán, csúnyán megsérült, majd lovasterápiára járt Fótra, és Evelin volt a segítője a terapeutájának, a lovas terápiák alkalmával. Ez a lány ennek az orvosnak a lánya volt. Szóval Evelin egy hálával teli Apukával találta szembe magát, aki orvosként mindent megtett érte.

„Van, hogy nem is vagyunk vele teljesen tisztába, milyen sokat segíthetünk másokon pusztán csak azzal, ha tesszük a dolgunk. Ez is bizonyosság volt számomra, hogy az élet miként működik, úgy hogy támogatjuk egymást. Mert minden. ami belőlünk fakad mások felé, az minden esetben utat talál és visszatalál hozzánk.” Vonja le a tanulságokat a hálás lovas lány.  

Pár hét elteltével Evelin egész teste összeállt, működött. Nagyon örült ő is és a családja, barátai is megkönnyebbültek kicsit. Úgy gondolták a hallása is vissza fog térni, de Evelin tudta, hogy sosem fog visszajönni. Olyan fájdalmakkal hagyta ott azon a bizonyos Szilveszter éjszaka, hogy tudta: sosem tér vissza.

„Hála a rengeteg, szeretetteljes segítségnek meggyógyultam, egyoldalú implantátummal élek. Mint logopédus már nem éreztem volna magam kompetensnek, de a lovak mindenképp maradtak az életemben. Sőt, a saját testemen, lelkemen éreztem meg azt, hogy miként hat egy problémával küzdő személyre a lovak és a lovaglás jótékony hatása.”

Hazaengedték a kórházból. Siketként, de hazatért. Logopédus tanulóként egyből egész jól ment neki a szájról olvasás. Volt, akivel jobban volt, akivel kevésbé tudott beszélgetni. A másik dolog, amit nehéz volt megszoknia az a rezgések! Az volt a durva, hogy úgy élte meg ezt az egészet, mint egy tanulmányi kirándulást a testében. A kutya ugatás nagyon érdekes volt rezgésszinten, vagy az elektromos fogkeféjét elhagyta egy időre, mert zavarta, hogy azt hiszi, hogy hall, miközben csak érezte. Vagy, mikor a fém mosogató tálcához hozzáért a kanál, akkor is azt hitte, hogy hallja. A lovak dobogását az istállóban viszont nagyon imádta. Eszméletlen rezgés!

Fóton, a lovasterápiás központban, ahol eddig tanult, segített, ösztöndíjasként dolgozott, most számára szolgált terápiaként. Mivel az egyensúly központja is megsérült, nehezen járt, nehezen tudott fókuszálni. Lovon szinte semmit. Tehát saját testén vizsgálta miként hat a ló mozgása a központi idegrendszeren keresztül az emberi testre.

Aztán jött a műtét. Implantátuma lett. Egyoldalú implantátuma és mono hallása van, így sokszor kerül vicces szituációba, például ha nem tudja merről szólnak hozzá. De őt ez nem zavarja. Azt gondolja, hogy fantasztikus találmány, áldás az életéhez.

A társasági beszélgetések hiányoztak sokáig, mert abból kimaradt. Ha sokan beszéltek egyszerre egy társaságban, akkor azt nehezen vagy nem érti.  Mára már megszokta, nem zavarja. Aki akarja, hogy tudja mit mond, az úgy is úgy közli, hogy értse. Ritkán, de szembesül azzal, hogy az emberek nem tudnak mit kezdeni a hallássérült személyekkel. Sokszor elmosolyodik, hogy miként reagálnak arra, hogy rosszul hall.

Viszont kiválóan tud aludni. 7:30-8 óra után magától kel. És nem zavarja, ha a szomszéd kutya egész éjjel ugat! Sokszor tették fel neki a kérdést, hogy bánja-e, hogy hallássérült lett.A válasza határozottan, hogy NEM. Nem cserélné vissza az életét a betegsége előttire. Egyszerűen többet kapott így, vagy ezáltal az élettől, mint azelőtt.

“Annyival több lettem általa, hogy nem cserélném vissza ép hallásra azokat a tapasztalatokat, amiket szereztem. Nem túl sok hallássérült embert ismerek, de akikkel eddig találkoztam mind vidám és pozitív életszemléletű emberek. Mintha mind többek lennének és nem kevesebbek!”

Evelin elhatározta, hogy újra megcsinálja a lovaséletét, méghozzá még jobbra. Már akkor tudta, hogy valahogy támogatni fogja a gyerekeket. Majd néhány évvel ezelőtt elérkezett az idő, megteremtődött az a közeg, környezet, amely lehetőséget adott, hogy támogasson valakit. Miután megalapította a saját lovasiskoláját, kereste, hogy lehetne megvalósítani az álmát. Ekkor találtak egymásra Nórikával, a SINOSZ pécsi szervezetének segítségével, amit Evelin ezúton is köszön!

Nórika 2010-ben született. 18 hónaposan kapta első, majd 6 évesen a második implantátumát. A Pécsi Tudomány Egyetem 1. Számú gyakorló iskolájába jár. Jól megy neki az iskola, kosárlabdázik és gitározni is tanul. Tavalyi évben kezdett heti rendszerességgel Evelinhez járni Szajkra, a Szajkó Lovardába. Nem terápiára jár, hanem lovasoktatásban részesül.

“De igazság szerint a lovak mellett és lovakkal dolgozni maga a terápia, ami minden embernek jót tesz… Nórikával pedig egy nagyon vidám, szorgalmas és ügyes kislányt ismertünk meg, akivel azt gondolom hosszú és sikeres lovasévek várnak még ránk!”- büszkélkedett Evelin.

Evelin már nem foglalkozik lovasterápiával, az a fonal ott véget ért számára. Maradt a lovaknál és lovasoknál. Lókiképzőként és lovasoktatóként vezeti a párjával a tavaly átadott Szajkó Lovardát. Van 2 póni és 2 nagy ló, ami a bérlovasok rendelkezésére áll. Fontos hangsúlyt fektetnek a lovasok és lovaink minőségi képzésére. Tavaly megalakult Nemzeti Lovasakadémia oktatói csapatát erősítik a párjával. párjával.  Ez a kezdeményezés a nemzeti lovaskultúránkban egy igen ‘szellős rést kíván betömni’ mind a lovas mind a lovak kiképzését illetően. Hisznek benne, hogy hosszútávon ez az út járható a lovak és lovasaik közötti valódi társkapcsolat érdekében, ahol a ló, mint családtag foglal helyet és 25-30 évet tölthetnek el együtt.

Kajtár Dóra 

2019-04-13T23:39:51+00:00