Szeptember utolsó vasárnapja a Siketek világnapja. Ha érdekel hány hallássérült él a világon és ez a létszám hogyan fog növekedni, ha az emberek a szokásikon nem változtatnak, akkor egy korábbi írásomban megnézheted. Minket, nagyothallókat sokszor összetévesztenek a siketekkel. Hallókészülék, CI nélkül sokan tényleg azok vagyunk, viszont, ha felvesszük ezeket az eszközöket félhallókká válunk.  E jeles nap alkalmából személyesebb oldalról szerettem volna megmutatni nektek a nagyothallók világát, ezért megkérdeztem halló embereket, hogy milyennek képzelik a nagyothallók életét (olyan hallássérültek, akik legalább az egyik fülükre, vagy valamilyen eszközökkel, valamilyen szinten hallanak). Majd néhány sorstársamat is megkértem, meséljék el, Ők hogyan élik meg azt a mindennapokban, hogy nagyothallók.

Nem könnyű ezt megfogalmazni, néhány mondatban meg főleg. 😀 Ahányan vagyunk, annyiféle mértékű halláscsökkenéssel, máshogy élünk meg szituációkat, más okoz nehézségeket. Épp ezért kérdeztem meg több embert is, de a Te történeted is érdekel!, írd meg hozzászólásban, vagy üzenetben, hogy neked milyen #nagyothallókéntavilág.

Na de nem szaporítom tovább a szót, most ti meséltek,  jöjjenek a beszámolók! 😉

Kíváncsiak vagytok mit válaszoltak a jól halló emberek arra a kérdésre, hogy

HOGYAN KÉPZELED A NAGYOTHALLÓK ÉLETÉT, MILYEN LEHET HALLÓKÉSZÜLÉKKEL A VILÁG?

NEHÉZ, MERT /DE…

„Szerintem hallássérültnek lenni igazán nehéz lehet néha. Ha csak elképzelem, hogy mondjuk többé nem tudnám, felidézni sem tudnám mi a zene, végtelenül szomorú lennék… Mert nekem személyesen sokat jelent. Viszont zenétől függetlenül is lehet teljes és boldog életet élni, sőt sok halló ember nem is értékeli a zenét valami nagyra. Én úgy gondolom, hogy a látássérültek után a halláskárosodással élők vannak az egyik legnehezebb helyzetben, mert alapvető érzékelés képessége hiányzik az életükből. Viszont tudom, hogy ezt a hiányt rengeteg és csodálatos módon ki tudják pótolni és ezt nagyon becsülöm mindegyikükben!” (Roberta, 20)

„Nagyon sajnálom, de lehet vele élni. Sokkal nehezebb problémákkal is élnek emberek és csak csodálom az Ő élni akarásukat. A hallásproblémák sokszor felismerhetetlenek és addig nem is vesszük észre, míg nem szólnak róla. Csakis a megértés és az empátia segít.” (Jenő, 68)

„Úgy gondolom, nehéz lehet hallássérültként élni főleg, ha a sérülés nem veleszületett, hanem később alakult ki valamilyen külső tényező (például betegség) hatására.

Nagyon zavar, ha nem hallom mit mondanak vagy az is ha nem értem, például egy másik országban egy idegen nyelvet. Talán kicsit hasonló érzés lehet ez utóbbihoz az ő helyzetük, persze ettől összetettebb.

Sokszor a tanulás és a munka, kapcsolattartás is nehezebb lehet vagy hátráltatottabb számukra, adódhatnak kirekesztések is, ami fájdalmas, megalázó, nehezen feldolgozható. Egészen biztos vagyok benne, hogy agyunk plaszticitása miatt náluk más agyi területek jóval fejlettebbek lehetnek, mint a jól hallókéi. Szociálisan érzékenyebbek.” (Mária, 40)

„Azt gondolom, hogy ma Magyarországon nem könnyű dolog hallássérültnek lenni, mert bár nagyon sokat fejlődött a magyar társadalom megértés és befogadás terén, még mindig bőven van hová fejlődni.

Sokan még a hallókészülék látványától is zavarba jönnek, nem beszélve arról, hogy mennyire idegenkednek például a jelbeszédtől, és sajnos olyannal is találkoztam már, amikor értelmileg akadályozottnak gondoltak valakit azért, mert másképp artikulált a halláskárosodása miatt. Éppen ezért fontos, hogy felhívjuk a figyelmet erre az állapotokra. Nagyon sokan nincsenek tisztában alapvető fogalmakkal, nem tudják elképzelni azokat a nehézségeket, amikkel a hallássérülteknek meg kell küzdeniük, nem tudják, hogy hogyan tudnak segíteni nekik (pl. úgy beszélünk a hallássérültekkel, hogy rájuk nézünk, segítve ezzel a szájról olvasást) egyszerű, hétköznapi helyzetekben.

Bízom abban, hogy a hasonló rendezvények segítenek megértésben és a befogadóbb társadalom kialakulásában! (József, 28)

„Őszintén szólva, még nem sokat gondolkodtam erről, de abban biztos vagyok, hogy nagy adag kitartásra, lelki erőre és persze humorérzékre van szüksége az embernek nap, mint nap. Mindaz, aki el tudja fogadni, hogy hallássérült, együtt tud élni a nehézségeivel, sőt, becsüli azt, amire tanítja, ez nagy tiszteletet ébreszt bennem. Ők tudják milyen igazán figyelni a másikra!” (Tekla, 21)

„Szerintem sok kívülálló a nagyothallással kapcsolatban a hiány és a nehézség fogalmaira asszociál elsősorban. De én a környezetemben lévő személyes példából adódóan is úgy látom, hogy az

aki hallássérültként él, bár lehet, hogy bizonyos területeken nehézségekkel kell szembe néznie, de ugyanakkor más képességei sokkal kifinomultabbak és fejlettebbek, mint a halló társaiké. Tehát ez valamilyen plusz dolgot is hozzá ad az ember személyiségéhez, amivel kiemelkedhet a környezetéből az által, ha az erősségeire koncentrál, azokat fejleszti.”

(Noémi, 23)

HASONLATOK

„Köztünk vannak, de mégsem, mintha csak árnyak lennének, amelyeket könnyen mellőzhetünk a köztünk lévő fal miatt. De az árnyaknak nem akadály átjutni a falon. 🙂 ” (Klaudia, 24)

„Nagyothallónak, hallássérültnek lenni olyan lehet, mintha a víz alól hallgatnánk, ahogy mások a felszínen beszélgetnek. Nem értjük tisztán vagy egyáltalán, így aztán leutánozni, helyesen kiejteni is nehéz, amit mondanak. (Enikő, 28 )

„Szerintem hallókészülékkel élni olyan, mintha nehezített pályán csinálnád a mindennapokat és csak ennyi hint-et (segítséget) kaptál volna. Lehet, hogy elég, lehet, hogy nem. Ha játék lenne, azt mondanám, olyan mint a Honfoglaló. Egyedül is megy, de párban több mindenre vagy képes.” (Abigél, 23)

A GYEREKEK NEM CSAK CSÚFOLKODÓAK, HANEM VANNAK KÖZÖTTÜK AKIK, NAGYON KEDVESEK ÉS SEGÍTŐKÉSZEK. (Ha minden gyerek ilyen lenne/ lett volna, akkor szerintem sokkal jobb önbizalommal élnének ma a nagyothallók…)

„Hát biztos nem lehet könnyű azoknak a gyerekeknek, akik nem jól hallanak, vagy nem is hallanak. De szerintem, ha rendesek hozzájuk a többiek, akkor egyszerűbb talán. Fel kellene fogni nekünk is, hogy van olyan helyzet számukra, amikor sokkal több türelem, segítség kellene nekik és a szülőknek.” (Levi, 14)

„A hallássérült embereknek sokkal több dologra kell odafigyelniük, például fürdéskor ki kell venni a hallókészüléket és utána visszatenni, az alvásnál ugyanez a helyzet. De ha reggel az ébresztőre kell felkelni és alvás közben nincs hallókészülék, akkor nehéz meghallani.”(Hanna,10)

Ezeknek az elképzeléseknek szerintem sok köze van a valósághoz, de nézzük meg, hogyan válaszoltak a hallássérült sorstársaink. 🙂

„Nem érzem magam különbnek vagy másnak, mert nagyothalló vagyok. Néha előfordul egy-két kommunikációs probléma/akadály, de ezekből inkább vicces sztori kerekednek, minthogy hátranyom származna belőle. Optimista világnézetemből kifolyólag igyekszem mindenben és mindenkiben meglátni a jót és arra figyelni, hogy éppen milyen problémája van.” (Márió, 24)

„Állandóan készen állni arra, hogy nem fogsz hallani valamit. Körülírni úgy tudnám, hogy van a tény, hogy valami random szót, hangot, megszólítást, mindenféle szabályszerűségtől mentes időszakokban nem fogok hallani.

Én ezt úgy élem meg, hogy ha a madár nem nekem csiripel, hanem háttal áll, nem fogom hallani Ha meg nekem csiripel, rám néz, akkor nem mindent fogok hallani.

Mindegy az, hogy ez a madár egy egyszerű kis veréb, vagy egy magasabb egzisztenciájú paradicsommadár. Ha a hátamnak káromkodik a kondorkeselyű, nem biztos, hogy meghallom. Ha meg az arcomba, nem biztos, hogy megértem. Készenlétben állni pedig az, amit én az életemnek nézek, mint hallássérült.”(Levi, 22)

„ Örülök, hogy van hallókészülékem és mikor kicsi voltam akkor mindig eltakartam a fülemet és most nem megyek sehová nélküle. Most már nem takarom a fülemet. A matek nehezen megy, mert nagyon figyelni kell, de olvasni nagyon szeretek.„ ( Petra, 10)

„Nagyfokú halláskárosodásom van, csodák meg nincsenek. Nekem annak kell örülni ha valami hallható lesz, a beszédértés álom marad. Segít valamit a beszédértésben, nem olvasok olyan profin szájról, hang és kép kell hozzá. 2 véglet van az embereknél, az egyik, hogy azt hiszik fülesekkel minden tök jó, mindent értek. A másik, hogy semmit. Elég uncsi minden alkalommal elmagyarázni:

Nem a hangerő a fontos, hanem az artikuláció.

Frászom van a tömegtől. Ha rajtam kívül kettőnél többen vannak egy társaságban, végem. Főleg ha van háttérzaj is. Sose sül el túl jól. Előbb utóbb lemaradok, többiek egymáshoz is beszélnek, nem rosszindulatból csak hát, ha egymásnak beszélnek, nem fogják kitekerve tartani a fejüket miattam, és lassabban beszélni. Nincs pofám folyton visszakérdezni, megállítani a párbeszédet. Ilyenkor hiéna mód lesem, hogy valaki leszakad a csoportból, hogy négyszemközt legyek valakivel. A bulik így kínzás nekem. Vagy halálra unom magam, vagy bunkó módon a telefonba süllyedek. Nincs igazán jó megoldás. Pedig nem szeretem a magányt. És mégis. Hisz már egy minimális beszédes helyzet totál lemerít. Egy olyan napon, mikor bemegyek városba, nem kell buli, nagy társaságnak lenni, akár csak anyuhoz, boltba jobban elfáradok,mint egész napos fizikai munkával a szőlőben, nagy melegben.

Illesztékekkel se vagyok teljesen kibékülve. Kényelmes, nincs gond, de mégis. Kis meleg, izzadás, csikál, érzem, ahogy csordogál pár izzadságcsepp. Ezt se lehet teljesen megszokni. Nincs normális beszédértésem, ha szólnak hozzám, oda kell fordulnom. Mikor csinálok valamit, legyen az pl. főzés, nagyon ki tudnak zökkenteni a koncentrációból ezzel. Filmet, tv.t nem tudok nézni. Csak felirattal. De azért vannak jó dolgok is. Az alvás. Tőlem b@szhatnaka macskák akár mellettem, az uram ébresztője se fog sose kelteni, ha én alszok, akkor alszok. Ha nyugit, csendet akarok, egyszerűen csak kikapcsolok. Igazából sorolhatnám a dolgokat napestig. A lényeg ez a beszéd dolog. Nem vagyok remete típus, de sok ember egyszerre nekem sok. És elfáradok. Nagyon. És ezen sajnos a hallókészülék se segít igazán.” (Viola, 40)

„Nem szeretem a nagyothalló, hallássérült kifejezéseket, hanem inkább hallásban akadályozott személy vagyok. A hangokat másképpen hallani, egy segédeszköz segítségével, néha furcsa. Minden hátrányával számolva is azt mondom, így hallani számomra menő. Meg kellett küzdenem a hallásomért, még nem vagyok az út végén, mindennap jön egy új helyzet. Kifogások mellett döntök vagy feszegetem a határaim? Számomra ez egy mindennapos kérdés. Sokszor elbukok a kommunikáció során, mindig tanulok belőle, és megyek tovább. A hátrányok helyett az erősségre építek. Szeretek csoportokkal dolgozni, tervezni, szervezni, társaságban lenni, tanulni, és persze vég nélkül csacsogni a hozzám közel állókkal. Nagyszerű egy ilyen nehéz és összetett nyelven kifejezni magam, mint a Magyar nyelv. Néha este arra gondolok, jó lenne este is hallani, zavar, ha nem hallok. (Eszti, 25) „Hallókészülékkel élni nem egyszerű dolog, de ugyanakkor úgy gondolom, hogy ennek is megvan a maga szépsége. Számomra még izgalmat is jelent, főleg mikor új dolgok előtt állok, hogy hogyan fogadják majd a jól halló társaim, hogy hogyan tudok boldogulni egyes helyzetekben. Általában nem jelent akadályt, de voltak olyan dolgok, amikor sok nehézséggel kellett megküzdenem. Ilyen például mikor először csináltam nyelvvizsgát, és a „Hallott szöveg értése” résznél első alkalommal magnóról ment a szöveg. Ami persze nem sikerült, ezért más alternatívát szerettünk volna a családommal. Végül kiegyeztünk abban, hogy meg kell csinálnom azt a részt, csak valaki felolvassa nekem a szöveget. Így már rögtön könnyebb volt, sokat segített, hogy tudtam szájról is olvasni. Na igen, a szájról olvasás nagyon sok más dologban is segít/ett, például ha egy zajos környezetben beszélgetek a barátaimmal. Egyébként meg egyes dolgokban nem jelent hátrányt, egyetemre járok, olyan szakon tanulok, amit mindig is szerettem volna, közben még diákmunkát is végzek, ahol a kollegáim nagyon rendesek velem, mindenben segítenek, ha nem értek/tudok valamit. Közvetlen vagyok, szívesen ismerkedem új emberekkel, a barátaimat is nagyon szeretem. Talán a legnagyobb izgalmat még azt jelentette számomra, mikor új párkapcsolatom volt, és elmondtam az illetőnek, hogy hallássérült vagyok. Általában nem volt probléma, de volt olyan is aki nem tudta elfogadni. Az egyik volt barátomtól viszont sokat tanultam, -mert én olyan típus vagyok, hogy mindig leengedem a hajam és nem szívesen mutogatom a készülékem- ő mindig azt mondogatta nekem, hogy szerinte nincs mit szégyellnem, ettől vagyok egyedi. Azóta ez sokat változtatott! 🙂 „ (Dóri, 21)   „Néha fárasztóbb, néha könnyebb elviselni. Máskor meg észre sem veszem. Változó, hogy hogyan élem meg. De azt tudom, hogy sokat segít megérteni másokat. Viszont sokszor engem nem értenek meg. Azért sokszor nem bánnám, ha én is hallóként élhetnék. Nem lenne gondom.  Mondanám, hogy sokkal, könnyebb sokkal nehezebb, de nem tudom egyiket se mondani. Amikor hullafáradtan érkezem haza az nem attól van, hogy elmentem valahova, hanem a sok zajoktól. A sok autó, kiabálások, és amikor nagyon oda kell figyelnem, mit mondanak nekem. Viszont sokat köszönhetek ennek a kis készüléknek, ha ez nem lenne, akkor nem hallanám a madarak énekét, nem tudnék bekapcsolódni a beszélgetésbe, zenét hallgatni. Ahogy minden dolognak vannak hátrányai és előnyei. Van blogom 2 is, amit imádok. Alkotós oldalam is van. Nem tudd igazán akadályozni semmiben. Hisz van, amit elértem. Benne lettem a tv-ben az Esély c. műsorban. Van könyves blogom, ami sikeresebb lett, mint vártam. Ami nehéz még, hogy sem ismerkedni, sem barátkozni nem tudok. Sokan nem akarnak sms-t írni vagy emailt. Inkább hívni akarnak, s hiába mondom, hogy írjanak… Ezzel a kis hibával nem könnyű ismerkedni. Nincs türelmük az embernek, hogy értelmesen beszélgessen velem. Nincs türelmük leülni s esetleg kétszer elmondani, ha valamit nem értek. Ezért inkább nem is erőltetem. Így emiatt sokszor vagyok magányos. Néha olyan jó lenne, ha nem néznének engem, hogy hallássérült vagyok, hanem mint halló emberként akkor lehet, másképp lenne, nem tudom.” (Ági,35) „Volt egy időszak, pár hónap, amikor nélkülöznöm kellett a hallókészülékeimet, mert egymás után pár alkalommal a hallókészülékhez tartozó illesztéket nem sikerült jól elkészíttetni, a rossz illesztékek miatt sajnos a füleim kisebesedtek. Ahhoz, hogy új illeszték-lenyomtatot tudjak levetetni, teljesen meg kellett gyógyulnia a füleimnek, semmi seb s duzzanat nem lehet. Ki kellett ezt várni hallókészülék nélkül, hát nem volt ez egyszerű. Felelősségteljes munkám során rendszeresen kell konzultálnom a kollegáimmal, főnökömmel, s ez most nagyon nehéz lett. Rájöttem, hogy a profi szájrólolvasási képességemmel se tudok mindig minden helyzetben helytállni, mennyivel könnyebb hallókészülékkel együtt. Úgy éreztem magam ebbe  az időszakban, mint egy feszített íj, hogy folyton figyelnem kell, nehogy valami fontosról lemaradjak (hiszen nem látom a hangsúlyokat, így a beszéd tartalmából tudom csak leszűrni, hogy mi a fontos infó s mi nem). A szemem sarkából érzékelve minden mozgást, oda kellett nézzek, hogy hozzám szóltak-e, nincs nyugta ilyenkor az embernek… Gyorsabban fáradtam, s bár szeretem a munkámat, de ezen időszak alatt alig vártam, hogy vége legyen a munkaidőnek s hazamehessek pihenni (ilyenkor szemem szigorúan becsukva, páromnak szólok előre, hogy nem szeretnék figyelni…). Amúgy maradványhallásos nagyothallóként rég megszoktam azt a készenléti állapotot, ami a hallásommal jár, hogy nem engedhetem el magam, mert akkor sok mindenből kimaradok. De ez a hallókészülék-nélküliség (ami nagyon ritkán fordult elő eddigi életem során, születésem óta egy kezemen tudom csak megszámolni) szinte elviselhetetlen szintre tudta kikényszeríteni ezt a készenléti, szurikátás figyelő-állapotot. Nem kívánom senkinek… (Anni, 43) HÉTKÖZNAPOK „Párommal a minap voltunk egy bankban ügyeket intézni. Amikor sorra kerültünk s odaültünk az ügyintéző asztalához, akkor odatettem az asztalára egy Phonak Roger Selectet, ami egy vezeték nélküli okosmikrofon. Az ügyintéző hölgytől természetesen engedélyt kértem, hogy használhassuk ezt a kis kütyüt, mert ez segít nekünk, hogy jobban értsük őt, ő ezt rögtön lelkes hangon megadta, s mondta, hogy nagyon tetszik neki (tényleg egy dizájndarab), s ez milyen jó, hasznos eszköz. Tényleg zökkenőmentesen ment vele a beszélgetés. Korunk jellemzője most már, hogy sokunk nyitott a technikai újdonságokra, sok okoseszköz került a piacra, amelyek kezdenek az árukkal is elérhetőbbé válni számunkra. A hallókészülékek is okosodnak, számos okos kiegészítő eszköz is társul hozzájuk. Az a tapasztalatom, hogy velük nemhogy a kapcsolatfelvétel válik könnyebbé, hanem a beszélgetést is sokszor barátságosabb, könnyedebb mederbe tudja terelni, segít a hallássérüléses stigma lebontásában is, mert szinte mindenki technikai eszközök garmadájával jár-kel, ebben semmi szokatlan nincsen.” (Gábor, 53)

„A hétköznapjaimban jól boldogulok a hallókészülékemmel, igaz vannak gondok, mint minden hallássérültnél. Például a zajos utcán nem tudok telefonálni másokkal, így megkérem, hogy a Messengeren kommunikáljunk egymással. Vagy megpróbálok keresni egy csendesebb helyet, ahol lehet. Anyukámmal így szoktunk írásban beszélni. De ha olyan környezetben vagyok ahol nincs zaj, vagy kevésbé, például otthon, vagy egy utcában, akkor tudok telefonon beszélni.

Meg nekünk hallássérülteknek oda kell figyelnünk a közlekedés során, az autókra, pályaudvaron, itt nehéz szerintem arra figyelni, amikor bemondják, hogy mikor melyik vonat indul. Ez engem zavar, hogy nem hallom jól, ilyenkor megkérdezek valakit hogy „ez a vonat arra megy amerre szeretnék menni?” (Virág, 30)

FÉL FÜLLEL

„… 3 évesen vesztettem el a bal fülemre a hallásom, 6 évesen jártam 80 dB körül, mostanában nem jártam hallásvizsgálaton, de közel vagyok szerintem a teljes siketséghez azon a fülön. A másikkal szinte teljesen tökéletesen hallok. Így sokszor észre se veszem, hogy valami probléma lenne a hallásommal, a legtöbbször akkor zavaró, amikor a barátaimmal elmegyünk valahova, ahol nagy zaj van, hamar el szoktam fáradni, mert nagyon nagy koncentrációt igényel, hogy tudjam követni a beszélgetéseket és még így is sokszor lemaradok. Amit mások észrevesznek, az talán az, hogy mindig a bal oldalukra helyezkedem (volt hogy az egyik exbarátom nem volt hajlandó így menni, mert hogy az illemszabályok szerint a jobb oldalon kell mennie a barátnőnek. Persze semmit nem hallottam abból, amit mondott). Amikor gyerek voltam, csak a tanáraim és a legjobb barátaim tudtak róla, hogy nem hallok tökéletesen, mert előfordult, hogy ha valaki megtudta, belekiabált a fülembe, hogy „ezt hallod?”. De mióta felnőtt(ebb) vagyok, azóta sokszor ezzel kezdem, egyáltalán nem „szégyellem”, fontosnak tartom, hogy tudják az emberek.

Főleg munkahelyen, ahol fontos, hogy ha valaki hangzavarban szól hozzám vagy akkor, amikor más is beszél, ne higgye hogy bunkóságból nem válaszolok, illetve hogy segítsenek azzal, hogy szépen artikulálnak, hangosabban beszélnek ha úgy alakul. De most már a legtöbb dolog azért gördülékenyen megy, 23 év alatt hozzászoktam.

16 évig zenéltem, az elején „csakazértis” alapon kezdtem el, hogy megmutassam, így is lehet. Nem könnyű, mert főleg zenekarban rettenetesen nagy koncentrációt igényel, hogy tudd mikor kell belépned, de imádtam minden percét. 🙂 (Fanni, 26) Fanni a WMN oldalára írt hosszabban a témáról, érdemes elolvasni.

„Azt hiszem, én vagyok a „nem tipikus nagyothalló”, hiszen a nagyothallók és siketek társadalmához képest hallónak számítok, mert az egyik fülemmel hallókészülék nélkül is elfogadhatóan hallok. A valóban jól hallók közt viszont egyértelműen hallássérült vagyok, mivel az egyik fülem siket, és már ez, önmagában is jelentősen megnehezíti az mindennapokat, különösen úgy, hogy a másikon is van egy enyhe halláscsökkenés. Hála Istennek, létezik már technológia, ami vezeték nélküli hangátvitellel megoldja a siket fülem problémáját, és a halló, de kicsit gyengébb fülemet is megsegíti.

Sok évig éltem hallássérültként hallókészülék nélkül, és megtanultam az ezzel járó kihívásokhoz különféle technikákkal és magatartásformákkal alkalmazkodni, de a készülék hordása a hallásélmény és kommunikáció szempontjából rengeteg előnnyel és könnyebbséggel jár, amikről most már nem szívesen mondanék le.

Így nehézséget elsősorban az térhallás hiánya, illetve a háttérzajban való beszédértés okoz, ezeken sajnos a hallókészülék sem segít.” (Gyula ,44)

COCHLEÁRIS IMPLANTÁTUM

Amikor a hallás egyre jobban romlik és már a hallókészülék sem segít, vannak akik bátran bevállalják a műtétet, jobb hallás reményében. Következzen Dzsenifer és Patrícia beszámolója:

„ A nevem Patrícia, 19 éves hallássérült vagyok. Olyat szeretnék megosztani veletek, amit nem minden ember gondolna, hogy ilyen is létezik a világon. Szeretnétek, hogy elmeséljem  nektek, hogyan lettem hallássérült? Születésem után súlyos betegséget kaptam el: RSV vírust. Ettől sokáig kórházba voltam. Elmúltam 1 éves, amikor hazamentem. Kis idő után kiderült, hogy a hallásommal baj van. Ez valószínűleg a betegség utóhatása. Orrmandula műtét után, sem lett jobb. Volt illesztékes készülékem is, de attól állandóan begyulladt a fülem. Az implantáció segített rajtam. Emlékül már semmi nem hallanék. 5 éves koromban kaptam a CI-t. (Cochlearis implantátum). Műtét után integrált (= befogató) óvodába jártam halló gyerekek közé. Nehezen tanultam meg beszélni, olvasni, írni. Anyukám és tanáraim sokat segítettek a fejlődésben. Nagyon hálás vagyok a sorsnak! Egy évig jártam a nagyothalló oviba, majd a műtét után integrált oviba jártam. Onnantól kezdve végig integrált iskolába jártam. Sok dolgot kipróbáltam, sportot, táncokat. A hallássérültnek mondom, hogy nem kell félni, bátran próbáljatok ki mindent jó lehetőséget. Engem nem zavar a hallókészülék, csak nagyon kell vigyázni rá.

A hallókészülékkel nem olyan, mint a „rendes” hallás. A zajokat nehéz kiszűrni sokszor fárasztó. Hangos környezetben nehéz koncentrálni, tanulni. ezeket nekünk hallássérültnek tanulni kell, nem automatikus, mint a hallóknak. Hallókészülék nélkül viszont sokkal sivárabb lenne az életem.

Nagyon szeretem a zenét, táncolok és videókat készítek. A videókban a hallássérülésem történetét és az élményeimet mesélem el. Örülök, hogy hallok és hogy teljes életet élhetek. Így kerek számomra a világ. :)” (Patrícia, 19)

„A cochleáris implant rengeteg mindenre megtanított amióta sülve-főve együtt vagyok vele. Megtanított hálásnak lenni, megtanított örülni az apró hangoknak, megtanított türelmesnek lenni, megtanított nem csak hallani, de érteni is, megtanított, hogy bizony vannak helyzetek, amikre jó odafigyelni… .Ugyanakkor megtanított dühösnek lenni,(ezalatt az elemcserét értem, amit gyakran kell cserélni), vagy megtaníttatta velem, hogy ez egy küzdelem, hogy néha fájnak a hangok, és ezt bármi áron, de el kell viselni. Megtanított olykor sírni akár a fájdalomtól, akár az örömtől, megtanított értékelni, MEGTANÍTOTT amiért én sohasem tudok eléggé köszönetet mondani neki. Amíg hallókészülékem volt, az akkori 80dB- nem tudtam értékelni, tisztában voltam vele, hogy az úgy jó ahogy és punktum. Ugyanakkor kerestem a tökéletest, a ha kicsit is jobbat, mert tudtam, hogy van ilyen, és lehetséges valamilyen úton a változás.

És azt mondom, hogy amióta megvan a Cochleárisom, kiegyensúlyozottabb vagyok, az önbizalmam nőtt nem is kis mértékben, és már érzem és tudom azt, hogy én is értékes vagyok a világ számára, és tudom, és arra biztatom azokat az embereket, akik nem mernek belevágni, hogy veszíteni valójuk nincsen! Szavakkal kifejezhetetlen, és megfogalmazhatatlan érzés érteni úgy, hogy közben nem nézek a másik ember szájára.

Elmondhatatlan megdöbbentő, és hatalmas technikai fejlődés ez az implantátum! Bárki is találta ki : neki köszönhetem, hogy most hallom a madarak csicsergését, a könyvem lapozását, a csoszogásom, a suttogást, vagy akárcsak a saját hangom, míg ezt hallókészülékkel egyáltalán nem hallottam.” (Dzsenifer,21)

 

Eszter megható szavaival búcsúzom, ami remélem nektek is erőt és kitartást ad az utunk folytatásához. 😉

„Nehéz kérdés, hiszen nem vagyok hallássérült. Néha-néha, mikor különböző problémák miatt egyik vagy mindkét fülére nehezebben hall az ember, könnyebben belegondol és átértékel. Az egyetemen szinte suttogva beszélő tanár előtt fülelve, a sokadik (meg nem ismételt) viccről lemaradva, az ismétlések számával egyre komorodó és végül „hagyjuk”-ot legyintő válaszadóval szemben állva felértékelődik a kitartásotok. Őszintén, nem tudom milyen lehet, de felemelő, ahogy sokan minden nehézség ellenére a legjobbat hozzátok ki a helyzetekből, sokszor nem éltek az amúgy jogos „kifogásokkal” és motiváltok másokat!”

Ti minek tartjátok magatokat? Siketeknek, nagyothallóknak vagy hallássérülteknek?  Írjátok meg Számotokra milyen #nagyothallókéntavilág! Vigyázzatok magatokra és Boldog Siketek Világnapját! 😉

 

A cikket szerkesztette: Kajtár Dóri