Anna már nem először ír magáról. A történetét a kezdetek kezdetéről a Szájkóderen olvashatjátok, ide kattintva. Most onnan folytatja, egy benyomást oszt meg veletek, ami randizgatások közben tört rá. Minden sora kincs: őszinte, nyílt, igaz. Remélem ad nektek egy löketet az íráshoz!
,,Kicsit több mint egy éve írtam le a fülem történetét Andinak.
Úgy érzem, hogy az a történet egy burokból jött. Bizonyos szocializációs formák kimaradtak addig az életemből. Ezek a szocializációs formák most is inkább azért vannak jelen, mert a társadalom hihetetlen erővel ebbe az irányba nyomja az embereket.
A mai fiatalok ismerkedős világa pár év alatt nagyon átalakult. Ma a fiatalnak levés arról szól, hogy mindenki rengeteg dologgal foglalkozik, nagyon elfoglalt, a bemutatkozásához három munkahelyet és hat hobbit ír fel, utazik, szörfözik, ejtőernyőzik, évente tíz országot látogat meg. Ez a kép jelenik meg a legtöbb férfiról az olyan társkereső oldalakon, mint a tinder*. Egy nagyon gyors, nagyon erős élet ez, amihez elengedhetetlen a testi egészség és erő, nem lehet lemaradni.
Ebben a közegben minden gyengeség szégyen. Nem tudsz ilyen izgalmas hobbikat felsorolni? Megfontolt életet élsz, nem a spontaneitásról szólnak a heteid? Nem vagy magaddal teljesen elégedett, néha önbizalomproblémáid vannak? Vannak félelmeid? Van, hogy bánt, ha egy pasi nem keres pár napig?
Nem jársz el nagy társaságokba? Sokszor vissza kell kérdezned, hogy tessék, mit mondtál? Nem vagy teljesen spontán és őrült, mert folyamatosan nagyon figyelsz és szájról olvasol? Kicsit többet kell hozzád alkalmazkodni, mint más „normális” emberekhez? Egyáltalán alkalmazkodni kell bárkihez…?
Ha igen a válasz, az szégyen.
Azt látom, hogy azt méregetik az emberek, hogy hogyan fogja majd őket hátráltatni a másik. Nem egy randin hallottam már, hogy milyen borzalmas, amikor egy lánynak nincs néha önbizalma. Ezeknek a férfiaknak saját bevallásuk szerint rendben van az önbizalma. Mindenkor és mindig. És az a lány, aki nem így van ezzel – azaz nem folyamatos és töretlen az önbizalma – , az defektes. Problémás, mert abba nagyon sok munkát kell fektetni, ahhoz alkalmazkodni kell, ugye. Ott néha el kell gondolkodni azon, hogy vajon mire lehet szüksége, hogyan tud segíteni neki. Ami katasztrófa, mert az hátráltat. Olyan lány kell csak, aki csupa pozitív dolog, szivárványos unikornisként létezik folyamatosan nélkülük, és anélkül, hogy bármit belefektetnének a dologba.
Ebben a közegben, ahol mindenkit a lehető legteljesebb élet és az önmegvalósítás foglalkoztat, bármilyen defekt megriasztja az embereket.
Ebben a közegben olyat csinálok, amit utoljára gimiben csináltam.
Takargatom a hallássérülésem.
Elmondom. Hogy van. Azt is, hogy van hallókészülék a fülemen.
Aztán pedig úgy kisebbítem a dolgot, ahogy csak lehet.
„Ez a hallássérülés dolog így van, de igazából semmi probléma nincs vele, nem nagyon kell hozzá alkalmazkodni. Áh, hallok én igazából, ugyanolyan vagyok, mint a többiek.” Félek visszakérdezni. Félek, hogy minden egyes visszakérdezéssel egyre defektesebbnek fogok tűnni. Hogy majd azt látják rajtam, hogy nehézségeim vannak, és az ciki. Hogy bajos csajnak látnak majd, és egyszerűbbet keresnek. És takargatom bőszen. Olyannyira bőszen, hogy az egyik ilyen randimon láttam, hogy a srác mindkét fülében hallókészülék van. És nem mertem felhozni a témát, igyekeztem a visszakérdezések számát olyan alacsonyan tartani, amennyire csak lehet. Sőt, igyekeztem minél kevésbé a száját nézni.
Hát. Ez már aztán szint. És persze nevetséges. Ez az esemény döbbentett rá arra, hogy el kell gondolkodnom.
Az ilyen randikon, meg bármilyen ismertség során csak valamennyi beszélgetés után szoktam megemlíteni a hallássérülésem. Amikor már látják, hogy normális vagyok – sőt, amikor nem is sejtenék, hogy hallássérült vagyok -, akkor kinyögöm. És ez is a takargatás egy formája ám.
Egy hallássérült barátnőm pedig azonnal közli az emberekkel. Azt mondja, hogy ő nem hajlandó fél órán keresztül minden erejét megfeszítve extra tökéletesen szájról olvasni és mellette szorongani, hogy hülyének nézik esetleg az értetlensége miatt. Alkalmazkodjon szépen a másik fél a kezdetektől fogva. És igaza van.
Kaptam már nagyon ijedt reakciót pasitól. Elég hevesen ismételgette, hogy „ez nem olyan nagy baj, dehogyis, ezen nem múlik semmi, hát alig látszik rajtad, észre se vettem, ez nem olyan nagy baj”. Azt éreztem rajta, hogy nem engem, hanem magát nyugtatja. Én meg rákontráztam, hogy persze, ez nem baj, teljes életet élek, semmi probléma nincs az egésszel, alig kell alkalmazkodni hozzá, sőt, semennyire. Nagyon halkan azért hozzátettem, hogy nagyobb társaságokban azért kell egy kis segítség, de aztán hangosan és optimistán folytattam hogy ámde egyre jobb vagyok nagyobb társaságokban is és társaságfüggő a dolog, van, amelyikben tökéletesen elboldogulok.
A vicces az egészben az, hogy alapvetően tényleg rendben vagyok. Önbizalmilag és hallásilag is. Céltudatos nő vagyok, aki csinálja az életét, meg meri mondani a véleményét – sőt, szeret vitatkozni, boldog és unikornis mindenféle pasi nélkül, és nem egy párkapcsolattól várja élete beteljesedését. A hallássérülésemről a saját családtagjaim és barátaim is folyton elfeledkeznek, sokszor még én magam is elfelejtem, és csak egy-egy nagyobb társaság emlékeztet arra, hogy vannak határaim. Semmi nagy baj nincs tehát.
De ember vagyok. Nagyon mélyen imposztor szindrómám van.
Néha megijedek feladatoktól. Néha félek, hogy nem szeretnek az emberek. És kell hozzám alkalmazkodni. Figyelni kell rám, hogy mit hallok. Meg kell szokni, hogy amikor visszakérdezek, néha csak egy-egy szóra vagyok kíváncsi, ami pont kiesett, és nem kell az egészet újra elmondani. Hogy nagy társaságokban odafordulok másokhoz hirtelen, hogy mit mondott a Béla, segíts. Meg kell szokni, hogy bizonyos zajos utcákon nem tudok telefonálni. Hogy néha közbevágok, amikor más beszél, mert nem hallom, hogy még nála van a szó.
Hogy sokszor egoistának tűnök és folyamatosan én beszélek társaságban, én irányítom a témázást – mert így könnyebben tudom követni a dolgokat, hiszen az emberek sokkal inkább nekem címzik a mondanivalójukat. Hogy vannak helyek, ahol többet kérdezek vissza és kevésbé hallok. Hogy vannak napok, amikor kevésbé hallok. Hogy van, amikor fáradt vagyok és már nem működik az agyam hallássérült tolmácsgépezete, és olyankor ne szólj hozzám. Meg kell szokni, hogy úgy ölelj meg, hogy a jobb fülem a te bal arcodhoz érjen, és nem fordítva.
És meg kell szokni azt is, hogy néha olyan dolgokat hallok meg, amire senki se számítana. Meg kell szokni, hogy nem vágyom folyamatos beszélgetésre, hanem olykor csak csöndben szeretnék sétálni, egyedül lenni, helyreállítani a tolmácsgépezetet, te meg addig menj a haverokkal. Meg kell szokni, hogy nagyon figyelmes vagyok, és társalgáskor végig a másik emberre figyelek, az arcát nézem. Meg kell szokni, hogy a figyelmesség miatt szinte mindenre emlékszem, amit nekem elmondasz.
*és persze lehet, hogy nem reprezentatív ez a minta, talán a tindert az impulzív, élménykereső férfiak nagyobb valószínűséggel használják, mint a többi pasi”
Írnátok ti is magatokról? Akkor írjatok nekem üzenetet facebookon!
A cikket szerkesztette: Puha Andrea
