Ebben a cikkben bemutatom nektek, hogyha az egyetemen a tanárral előre beszélünk a problémánkról, akkor nemcsak az izgulást spóroljuk meg (a szemináriumon minket szólítanak és észre sem vesszük, vagy nem értjük a szóbeli vizsgán a kérdést, mert nem is halljuk és ott már kifogásnak veszi a vizsgáztató), hanem talán közösen sikerül valami megoldást kitalálni az akadályokra.

Ha eddig végig kínlódtad a szorgalmi időszakot, mert nem hallottál semmit, a vizsgán is csak azért mentél át, mert szorgalmaddal pótoltad a „nem hallásodat”. Utána olvastál mindennek, éjjel-nappal tanultál, de úgyis csak kettesre sikerültek a vizsgák. De a tanárnak nem akartál szólni…Most még a tárgyfelvétel időszakában nem késő eldönteni (ha még nem tetted), hogy inkább stresszelsz és unatkozol az előadásokon, mert nem hallasz semmit vagy a lehető legkevesebb kellemetlenséggel és szorgalommal élvezed az egyetemet, és hogy haladsz a célod felé! 😉

Az volt a stratégiám, hogy az első előadás után, személyesen beszéltem a tanárokkal,  előadókkal, professzorokkal.

A bemutatkozó óra után nagyjából feltudtam mérni, hogy pontosan mit is akarok kérni a tanártól.

Többségében jó tapasztalataim voltak. Rosszabb sosem lett amiatt, mert szóltam.  Vagy jobb lett vagy ugyanolyan maradt, szóval nincs veszíteni valónk!

Hogyan reagáltak a problémáimra a tanárok? /Igaz történetek következnek :D/

Óriási előadó, mászkálós, halk szavú tanárok

Talán mindannyiunknak ez a legnagyobb kihívás az egyetemen. Sok ilyen tanárom volt és háromféle végeredménye lett annak, hogy jeleztem, hogy hiába az elől ülés, nem hallom.

Az egyik tanár mondta, hogy rendben, oda fog figyelni, hogy hangosabban beszéljen. Nem történt semmi egész félév alatt. Ugyanolyan halkan mászkálgatott tovább és néha nagyokat sóhajtott,  azokat bezzeg hallottam.  😀 (Nyugi, nem minden tanár ilyen!)

Egy másik tanár azt mondta,  hogy szerez be mikrofont és következő órától azzal tartja meg az óráját.  Be is szerezte. de szintemindig recsegett, sípolt vagy ilyesmi.  Amikor nem sípolt akkor épp olyan halk volt mintha nem is lenne mikrofon. Mégis minden órára hozta. Volt, hogy jobb lett, volt hogy nem, de legalább megpróbálta. És ez nekem sokat jelentett.

Az egyik legérdekesebb történetem, amikor az egyik legnépszerűbb tanárhoz kellett felvennem egy tárgyat. Az előadása nagyon interaktív volt, vicces, hétköznapi szituációkkal magyarázta az anyagot. Észre se vettük, hogy a történetekkel meg is tanultuk az anyagot. Viszont ő nem csak jobbra-balra mászkált miközben beszélt, hanem fel-le a sorok között. A nyakam teljesen kicsavarodott, ahogy követtem, hogy szájról olvashassak. Mikor mondtam neki, hogy így nem hallom azt mondta, hogy nem szereti a mikrofont, szeret mászkálni is, de oda fog rám figyelni.

Őszintén, nem hittem neki. Magamban úgy voltam, hogy jövő hétre már el is fogja felejteni. A következő órán miután elkezdi az előadást egyre sűrűbben járkált ott, ahogy én ültem. Csak kis távolságra ment el, és a példákba engem is beleszőtt. A legérdekesebb részeket velem szemben mondta el, így semmilyen fontos, érdekes dologról nem maradtam le. Nem véletlen választották többször is éve tanárának! (Nekem is a kedvenc tanáraim közé tartozott.) Szokatlan módon, de megoldotta a problémát!

Amikor nem adja ki a diasorokat, hogy figyeljünk, jegyzeteljünk.

Ez nagyon hatékony módja annak, hogy ne teljesen mással foglalkozzanak a hallgatók, csak az a probléma hogy hallássérültként nem egyszerű. Sőt nekem kivitelezhetetlen volt az, hogy leírjam a kivetített (terjedelmes, sokszor idegenszavakkal telepakolt) anyagot és figyelni azt, ami elhangzik, mert a jó tanárok nem felolvassák a diákat, hanem elmagyarázzák, leegyszerűsítik. És mindezt úgy jegyzetelni, hogy közben szájról olvasunk.