Sző, fon, nem takács. Interjú Papp Eszter, divat- és stílustervezővel

Július 21-én „Láss minket” alternatív divatbemutatón vehettek részt az érdeklődők Budapesten. Papp Eszterrel, az egyik szervezővel beszélgetünk az eseményről, a céljaikról, a szakmájáról. Fogadjátok sok szeretettel. 🙂

Szia Eszter! Mesélj kicsit a rendezvényetekről.

A „Láss Minket” Alternatív divatbemutatót két helyszínen rendeztük meg. Először július 12-én a Bánki tó fesztiválon csináltunk egy kedvcsinálót, majd a fő esemény Budapesten Július 21-én volt a Magnet Közösségi házban.

A „Here We Are” (Itt vagyunk) különböző képességekkel élő fiataljai voltunk a szervezők. Egy koordinátor is segített nekünk, illetve az Együttható Egyesület teljesen az ügyünk mellé állt, ami nagy segítség volt az önkéntesekből álló csoportunknak. A Budapesti eseményünkön a szervező gárda 19 modellből, 2 fodrászból, 1 zenészből, 1 narrátorból, 1 sminkesből, 1 festőből,1 tervezőből, 5 fotósból, 5 személyi segítőből, 2 jelnyelvi tolmácsból, a videósokból, az Együttható Egyesület munkatársából és 4 önkéntesből a Here We Are csapatból állt össze. A rendezvény nemzetközileg is sokszínű volt: orosz, szlovák, olasz, magyar látogatóink voltak. A nyelvhasználat is sokszínű volt: angol, jelnyelv, olasz, magyar nyelvek mellett kommunikációs táblát is használtunk. Körül-belül 70 nézőnk volt.

Mi volt a célotok a divatbemutatóval, kiknek szerveztétek?

Mindkét rendezvénnyel az volt a célunk, hogy a társadalom megismerhessen minket, és elfogadóbbá váljanak az állapotunkkal kapcsolatban. Szerintem ez maximálisan sikerült, és a visszajelzések is nagyon jók voltak az esemény kapcsán. Mind a nézők, és mind a résztvevők jól érezték magukat.

A színfalak mögött megtanultuk ugyanazt, mint a két éves projekt alatt, hogy hogyan tudunk együtt működni különböző képességekkel, hogyan tudjuk a segédeszközeinket elfogadni, és megmutatni. Hogyan tudjuk ezeket olyan formában megmutatni, hogy mások számára is olyan élményt adjon, ami segíti az elfogadást.

Azért gondoltunk a divatbemutató eszközeire, mert ez egyrészt a modellek számára is egy nagy kihívás. Másrészt a nézőkkel is teljesen más módon kommunikál, mert látható módon megmutatja számukra azt, hogy teljesen természetesek ezek az eszközök, és, hogy mindenki a képességeinek megfelelően hozzá tud adni valami pluszt. Nem a képességek hiányát kell nézni, hanem a meglévő képességek megfelelő kihasználását.

Igazából bárkinek, aki kíváncsi volt rá. Szerettük volna mindenki számára élvezhetővé tenni. Akadálymentes volt a bejutás. Kaptunk egy utólagos visszajelzést, hogy a narráció miatt, egy látásában akadályozott személy is kellemes emlékekkel távozott. Biztosítottunk jelnyelv tolmácsokat, voltak a nézők között hallássérültek is, ennek külön örültem.

Milyen csapattal dolgoztál együtt?

Együttható Egyesület segítségével Erasmus programban vettünk részt a csoporttal, amelynek a Here We Are nevet adtuk közösen. A csapat tagjai különböző állapotokkal élnek, A csapat nagy részét olyan személyek teszik ki, akik mozgásukban akadályozott személyek, van egy látásában akadályozott személy, és egy pacemakerrel élő tagunk is. Mindemellett kettő segítő kutya is bevonódott a gazdája által a programba. Ebben a csapatban csak én voltam hallásomban akadályozva.

Az esélyegyenlőségre való figyelemfelhívás nagyon nemes ügy. Szerinted miért fontos? Mi motivál téged, hogy rész vegyél benne?

Nem így fogalmaznám, hogy esélyegyenlőség, hanem inkább úgy, hogy megismerés. Az a fontos, hogy megismerjenek minket, és a megismerés által megindulhasson az elfogadás, és utána a megfelelő akadálymentesítés a fizikai síkon.

Így akkor a más emberekkel való együttélésünk, és együttműködésünk teljesebb, és kellemesebb lenne. Saját példámat megemlítve egészen közel kerültem az elektromos kerekes székekhez, és ezek ugyan olyan eszközök, mint a hallókészülék. Úgy tekintek a kerekesszékben, elektromos kerekesszékben ülő emberekre, mint saját magamra. Számomra az a fontos, milyen a kapcsolódás. Jól érezzük-e magunkat együtt vagy sem? Pontosan úgy, mint teljesen ép emberrel is vagy meg van az összhang, vagy nincs. Fontos lenne eszerint akadálymentesen gondolkodnunk, hiszen valójában minden ember egyedi, nincsen olyan, hogy norma.

Voltatok Portugáliában is, mesélsz róla, hogy milyen volt ott? Milyen projektekben vettél még részt? 

Portugáliába a csapattal utaztunk ki, mert ott van a partner csapatunk, mivel az Erasmus program keretén belül még egy portugál csapat nyert hasonló célokra támogatást. Őket látogattuk meg, náluk csak mozgásukban akadályozott személyek vannak. A legérdekesebb az volt, hogy ők milyen nyitottan állnak a focihoz. Ott megoldott az, hogy elektromos kerekes székkel élők is focizhassanak egy szép nagy labdával, és lábvédő ráccsal. Ami még kiemelendő művészeti szempontból: hihetetlenül ingergazdag intézményt látogattunk meg, ahol nagy figyelmet fordítanak arra, hogy a képességeket kihasználják, így rengeteg szép, és színes festmény látható a portugál fejlesztőközpontban, amit az oda járók festettek. A másik vonal pedig a zene, ott kint van egy együttes, és ők akadálymentesen zenélnek, az eszközök akadály mentesítve vannak mindenkinek a képességének megfelelően. Illetve van egy olyan berendezés, ami bármilyen mozgásra reagál, és azt a hangot adja ki, amit beállítanak, így olyanok számára is lehetővé válik a hangszeren való játszás, akiknek a mozgás koordinációja nem tenné lehetővé máshogyan, hogy ezt kipróbálja. Én itt inkább megelégedtem egy lábcsörgővel, mert inkább fotózni akartam, így fotózás közben lábcsörgőztem (a lábamra tettek egy fa csörgőt), ez lehetővé tette a zenélés-fotózást egyszerre. 😀

Here We Are csapat Portugáliában

Portugáliában Alma plázában érzékenyítettünk az arra járóknak, és itt rendeztünk egy mini kiállítást a bemutatóra készülő cuccaimból. Volt egy szabaduló szobás akció, melynek keretében megkerestünk néhány szabaduló szobát, hogy a valamilyen akadályozottsággal élő személyek világnapja alkalmából, a szabaduló szobába látogató csapatokat kérjék meg, hogy az egyik csapattag valamilyen érzékszervét korlátozhassák, és úgy teljesítse a csapat a feladatokat. Ezzel az volt a célunk, hogy átélhessék, hogy milyen valakinek segíteni, aki esetleg valamiben akadályozva van. Készítettünk egy vírus videót is, de ezt majd csak később lesz időnk kitenni. Minden akciónkat közösen terveztük, és utána pedig volt egy beszámolás a blogon, illetve egymás között megbeszélés, utólagos feldolgozás.

Hogy lettél divattervező? Egy gyerekkori álom beteljesülése? ????

Mindig foglalkoztattak a kézműves technikák. Sokszor indián csomózott karkötőket gyártottam a szobámban, majd hosszú ideig gyöngyöt szőttem. Mindig valamit szöszmötöltem. A textilek iránt való érdeklődés valószínűleg abból fakad, hogy nagyon korán kezdtem el magamnak ruhát venni turkálókban, és teljesen rákaptam az ízére. Kamasz koromban rengeteget voltam a turkálókban, néha nem vettem csak bementem nézelődni. Már érettségikor felvételiztem művészeti iskolába, de aztán végül eltanácsoltak mindenféle igen ütős érvekkel, így végül csak simán diplomát szereztem Szociálpedagógiából. Végül is nagyon tetszett a társadalomtudomány is, hasznos tudással gazdagodtam, de hiány érzetem volt, mert addigra elég sokszor horgoltam, és szerettem vele foglalkozni. Kisképzőn felvettek OKJ-ra estire, így lettem Divat-és stílustervező. Nagyon sokat fejlődtem a horgolásaimmal, de valahogy még is azt éreztem, hogy valami másra lenne szükség, és így jöttek a társadalmi témák, és a környezettudatosabb alkotás. Nyugodtan kijelenthetem most már, hogy a nagy művészeti iskolákba nem vettek fel 3-szor MOME alap, és, mester szakokra felvételiztem. Idén a Metut próbáltam meg mester képzésen a jogszabályi ponthatár alá soroltak be. Így számomra nehéz döntés előtt állok, hogy OKJ-val tervezőként tudok-e érvényesülni, vagy pedig továbbra is próbálkozzam a felvételivel? Milyen más út van a művészetben, ami számomra egy lehetséges alternatívát kínálna a fejlődésre.

Mikor derült ki, hogy hallássérült vagy? Szerinted akadályoz téged a mindennapokban, a szakmádban és a céljaid elérésében?

Születésem óta vagyok ebben az állapotban, 1, 5 évesen kaptam hallókészüléket.

Inkább szeretem a korlátjaimat feszegetni, ha már ez az állapot adott, akkor nincs mit gondolkodni rajta, hanem evvel az állapottal együttműködve, és ebből az állapotból a maximumot kisajtolva kell elérnem azokat a dolgokat, amiket szeretnék.

Azt hozzá tenném, hogy a hallásállapotom akadályoz sok mindenben, leginkább abban, hogy megfelelően fejezzem ki magamat nehéz szituációkban. Számomra az a legnagyobb konfliktus önmagammal, és az állapotommal, hogy tisztában vagyok vele, hogy hallóként mennyivel könnyebben, és jobban menne a kommunikáció, és sokszor elgondolkodom rajta, hogy akkor mennyivel több dolgot tudnék elérni, és megvalósítani. Ugyanakkor ez csak egy konfliktus, a legfontosabb, hogy ehhez úgy állok hozzá, hogy mindig megpróbálok mindent, és ha nem sikerül, akkor nem sokat agyalok a kudarcon, hanem továbblépek. Igyekszem a saját hiányosságaimat elfogadni, kommunikálni, és nem pedig minden áron kompenzálni.

Abból, hogy nem akarok mindent kompenzálni, abból adódik egyfajta lazaság, hogy elfogadom magamat, ha nem hallok valamit, vagy nem értek mindent, hiszen ez teljesen természetes az esetemben.

Mi az, amire a nagyothallóság tanított meg? 

 Nem használnám ezt a szót sem. A mai magyar nyelv nem megfelelően fejezi ki a helyzetemet. Szerintem én egy másképpen élő vagyok. Aki az egyik képességét, amiből kevesebb jutott jobban ki tudja használni, illetve, emiatt, hogy részben hiányos az egyik képességem, ezért más területekben erősebb vagyok. Vagyis valójában, én másképpen használom a képességeimet, mint azok, akiknek a hallás képessége teljes.

Az állapotom megtanított kihasználni a képességeimet, és humorral túllendülni a nehézségeken, illetve állapotom miatt sok embert ismerek, akiket lehet, hogy nem ismernék, mert nem foglalkoztatna ez a dolog.

A kommunikációt még most is tanulom. Számomra nehéz úgy kommunikálnom, hogy ténylegesen azt értsék, amire gondolok, ebben szerintem még elég sokat kell fejlődni. Megismertem a jelnyelvet, és a siket kultúrát, ezzel kapcsolatban hozzá tenném, hogy számomra értékes, és fontos mind kulturális, és kommunikációs vonatkozásban, illetve úgy érzem, vannak barátaim is innen. Sokat segít nekem is a jelnyelv mivel már nagyon jó szinten megtanultam jelelni, de a gondolkodásom verbális, így a legegyszerűbb az lenne, ha mindent hallanék. A jelnyelvi alapok a vizuális gondolkodásra épülnek, számomra ez egy új lehetőség, és nyelvi önkifejezés, mint mondjuk mások számára az angol nyelvtanulás. Viszont verbálisan gondolkodom, tehát anyanyelvem mindenképpen a magyar hangzó nyelv, és vizuálisan csak akkor gondolkodom, ha terveznem kell, de soha nem gondolkodom verbálisan is megfogható dolgokról vizuálisan, így nem mondhatom, hogy a jelnyelv az anyanyelvem.

Mire vagy legbüszkébb az életben?

Nagyon kedvelem a páromat, már nagyon régóta együtt vagyunk, az egymásra találásunk se volt mindennapi, számomra ő egy fontos dolog az életben, és büszke vagyok rá, ahogy arra is, hogy megtaláltuk egymást sorstársként. Ahogyan mi elfogadjuk egymást, pedig nagyon mások vagyunk.

Mit üzennél a sorstársaidnak? Van valami mottód?

Az állapotod nem határoz meg, az határoz meg, amit kihozol belőle, és ahogyan hozzáállsz.

Nem nagyon van mottóm, amikor mások mottót használnak, akkor én inkább öniróniát gyakorlok.

Nagyon szépen köszönjük Eszter! És további sok sikert neked a továbbiakban! 😉

A program megvalósulását segítette: Együttható Egyesület Erasmus program keretén belül, Önállóan Lakni csoport, és Balsound, és Beltone Hallókészülék forgalmazók. A képeket Fuzik Adél készítette.

A Here We Are-ról még többet olvashattok a blogjukon! Illetve be tudjátok követni őket facebookon is.

Az interjút készítette: Kajtár Dóri

2018-07-29T13:46:29+00:00