Timi sorait olvasni igazán üdítő. Izgalmas belelátni, hogy ki hogyan látja a saját hallássérülését, hogyan alakul benne az ellenállás a hallássérülése iránt önelfogadássá egészen általánostól napjainkig. Ez az út senkinek sem könnyű, de Timi konklúziója annyira optimista, pozitív, hogy mindenkinek felírnám a posztját receptre.

,,Születésem óta hallássérült vagyok, három éves koromban kaptam meg az első hallókészülékemet (innentől füles). Sosem csúfoltak emiatt, illetve egyszer még általánosban egy négy évvel fiatalabb gyerek süketnek szólított, amire az volt a reakcióm magamban, hogy:

„Végre! Végre valaki kicsúfolt!”

Általános iskolában nem nagyon volt téma és probléma az állapotom, bár volt egy két éves korszakom (kb. 10-12 éves korom körül), amikor nagyon rosszban voltam magammal, állandóan kendő volt a fejemen, hogy eltakarjam a fülesemet, mert szégyelltem, titkoltam, azt akartam, hogy gyógyítsanak meg, holott tudtam, hogy az én idegrendszeri hallássérülésemet az égvilágon senki nem fogja tudni meggyógyítani. Bátyámnak hála, aki szintén hallássérült, nagyon hamar sikerült kilábalnom ebből a korszakból, nagyon sok mindenre rávilágított, megmutatta nekem, hogy milyen remek dolog is hallássérültnek lenni. Ráébresztett arra, hogy én így vagyok különleges. Az tény, hogy ott rögtön még nem fogadtam el, de elindultam az elfogadás útján (amin valószínűleg egész életemben menni fogok), és feltornásztam magam egy elfogadható szintre. Megtanultam kihasználni az előnyeit, nevetni a vicces helyzeteken, és megfelelően kezelni az egyes helyzeteket (ez még mindig tanulófélben van).

A lényeg, hogy eljutottam arra a pontra, amikor már azt tudom mondani, szeretem, hogy hallássérült vagyok, és semmi pénzért nem adnám oda a (nem)hallásomat senkinek.

Nem mondom, hogy nincsenek aggályaim, mert van, rengeteg, és sokszor elbizonytalanodom. Mindez a fülem miatt van, de ez épp úgy működik, mint másoknál, mindenki elbizonytalanodik, akadnak aggályai, jönnek problémák, helyzetek, amiket meg kell oldani. Ezt meg kell tanulnom kezelni, mert az élet nem fenékig tejfel, vagy, ahogy a kedvenc könyvem mondja: „A világ nem kívánságteljesítő gyár.” (John Green: Csillagainkban a hiba).

Az sem elhanyagolható tény, hogy csomó nehézség adódik az állapotomból kifolyólag. Az egyik ilyen apró probléma az, hogy soha semmit nem hallok meg, és legalább nyolcszor visszakérdezek. De ebben már elég gyakorlott vagyok, főleg a családom és a barátaim társaságában, hiszen ők maximálisan elfogadnak és segítenek, türelmesen ismételgetnek. A probléma inkább akkor szokott lenni, amikor nem ismernek, és például nem értik, hogy miért megyek a kasszához, mikor már a fél üzlet nekem szól, hogy menjek már, rám vár az egész sor.

Ilyenkor csak rázzák a fejüket, én pedig ilyenkor okosan kivágom magamat a
kellemetlen helyzetből: szép nagy mozdulattal hátradobom a sörényemet, megigazítom a fülesemet, és odasasszézok a kasszához.

Az iskola sem a legegyszerűbb terep számomra, sőt, óriási kihívás, főleg lassan végzős gimnazistaként, de miért beszélek én ennyit a nehézségekről? Mindenkinek vannak nehézségei az életében, mindenkinek van egy batyuja, amit cipelnie kell.

De úgy gondolom, az ember nem kap akkora terhet, amit nem bírna el. Miért pazaroljak arra időt és energiát, hogy titkoljam, szégyelljem, bosszús, szomorú legyek, és sírjak miatta egy életen át?

Igaz, elsőre nem úgy tűnik, hogy a könnyebb út az, ha elfogadom az állapotomat, magamat, felvállalom, és együtt tudok vele élni, de az. Nem pedig az a könnyebb út, ha rosszban vagyok magammal, titkolom, és egész életemben bennem van valami, ami miatt nem tudok egyetlen percre sem felszabadultan létezni.

Mert ha nem fogadom el, vagy legalább nem tudok, tanulok meg vele együtt élni, akkor mindig ott lesz egy megmagyarázhatatlan érzés, mintha valaki hátulról húzna vissza minden egyes pillanatomban, és ez hátráltatni fog. Egy idő után elfárad az ember, ha állandóan szembe áll magával.

Ha tud változtatni azon, ami nem tetszik, akkor változtasson, de ha egyszer olyat kap, amit sehogy nem tud levakarni magáról, akkor azt el kell fogadni, bármilyen félelmetes és csúnya is, be kell csomagolni, ki kell színezni olyanra, és meg kell töltetni olyannal, ami már tetszik, és amit el tud fogadni az ember.

Nehéz volt azon az úton elindulni, ami az elfogadáshoz vezetett, és nehéz rajta maradni, illetve végig járni is, de a végeredmény, na, az szuper, csodás, fenomenális, felszabadító érzés! Amikor a negyvenöt fokos melegben leveszem azt a kendőt, ami sokáig fogságban tartott, és felkötöm a hajamat, nem törődve azzal, hogy látják a fülesemet. Amikor hazaérek, és leveszem a fülest, és eláraszt a megnyugtató csend, amikor végre rájövök, hogy ez is én vagyok, azaz ez vagyok én, és ezzel együtt vagyok teljes és szerethető. És az a sok-sok, rengeteg vicces helyzet és pillanat, ami a (nem)hallásomból és az ezzel járó beszédhibámból adódik, amikor tudok magamból viccet csinálni, és tudok magamon nevetni, a barátaimmal együtt.

Ezeket a pillanatokat semmiért sem adnám, még azt sem, hogy halljak, mert akkor magamból szakítanék ki egy darabot, és már nem lennék teljesen az a Timi, aki most vagyok.”

Neked is van történeted? Kiírnád magadból? Ne tartsd vissza, hanem írd meg nekem Facebook üzenetben!

A cikket szerkesztette: Puha Andrea