Ha rendszeresen olvasol engem, akkor biztosan észrevetted már, hogy nyitottan állok ahhoz, hogy ki milyen kommunikációs csatornát használ hallássérülten, az illető siket vagy nagyothalló, hogyan éli meg a hallássérülését. Nekem az a fontos, hogy beszéljünk, beszéljetek erről, meg arról, mi megy végre bennetek ennek kapcsán.

Ezért örültem, amikor rám írt Mészely Zsuzsanna, aki halló, és lelkesen beszélt rólunk, hallássérültekről, és arról, mennyire fontos hidat építeni mindannyiunk világa közé. Olvassátok és szeressétek!

*

,,Egy kedves történettel kezdeném:

Bölcsődés korosztályú kisgyermekekkel foglalkozom. Éppen az egyik jelnyelvi vizsgámra készültem lelkesen, és gyakorlásképpen azt találtam ki, hogy amikor kérdeznek tőlem valamit a gyerekek, a hangzó beszéd mellett jelnyelven is megpróbálok nekik válaszolni.  Volt egy kisfiú, aki mindig előszeretettel figyelte, ha jelnyelven válaszolgattam. Nagyon tetszett neki. Egy alkalommal kérdeztem tőle valamit (élőszóval) és a legnagyobb meglepetésemre jelnyelven válaszolta, hogy „Igen”! Akkor döntöttem el, hogy a jelnyelv megismertetésével komolyabban is érdemes foglalkozni, hiszen nagyon is eredményes lehet a kiskorban elkezdett érzékenyítés, az empátiás készség kialakítása.

Azóta is folyamatosan tanítom kisgyermekeknek a jelnyelvet, rendszeresen mesélem Bartos Erika Őrangyal című könyvéből a Holnap című mesét, ami egy nagyothalló kisfiúról szól. Ebben a történetben minden benne van, amit ezek a pici gyerekek megérthetnek a hallássérülésről, és megtanulhatják, hogy vannak olyan társaik, akik egyáltalán nem, vagy csak hallóka segítségével hallanak.

A szülőknek is igyekszem sok információt átadni. Ők általában szívesen fogadják, hiszen máshonnan nemigen hallanak a siket és nagyothalló emberek által megélt rossz tapasztalatokról: arról, hogy a kiabálás helyett hogyan is kellene beszélnünk hozzájuk, illetve, hogy mire figyeljünk oda a velük való találkozás, kommunikáció során.

A jelnyelvi tanulmányaim és az évek során szoros barátságokat kötöttem siket és nagyothalló gyermekekkel és felnőttekkel, ezáltal még jobban beleláthattam azokba a problémákba, amelyekkel ők fogyatékosságukból fakadóan nap mint nap szembesülnek.

Érdemes lenne nagyobb nyilvánosságot adni, több helyen megismertetni a halló emberekkel ezeket a problémákat. A társadalom egyre nyitottabb és befogadóbb, de még mindig nagyon kevesen és keveset tudnak ezekről a kérdésekről.

Ez azonban csak az egyik oldal: a hallássérült embereknek is türelmesebben, támogatólag kellene viszonyulniuk a halló emberek felé, hiszen nem minden esetben azért viselkedünk úgy, ahogy, mert nem fogadjuk el a fogyatékosságot, hanem csupán azért, mert nem tudjuk, hogyan is kellene megfelelően reagálnunk.

Mindezek a megfontolások késztettek arra, hogy 4-5 éve elkezdtem halló szülőknek is jelnyelvet tanítani, valamint minden egyebet, amit én megtanultam a hallássérültek világáról. Ők szabadidejükben, mindenféle kötelezettség nélkül lettek ebben a partnereim. Ezidáig nagyon pozitív visszajelzéseket kaptam.

Eddigi tapasztalataim alapján úgy gondolom, hogy közösen összefogva komoly sikereket érhetnénk el, hogy minél kisebb legyen a szakadék hallók és nem hallók között.

Ezzel, a számomra nagyon kedves történettel búcsúzom:

Roland fél éves korától járt hozzám bölcsődébe. Édesanyjával közösen tanulták a jelnyelvet, mert a szülő is nagyon jó dolognak tartotta. Pár év elteltével felhívott az anyuka, hogy elmesélje mi történt velük, hogy mennyire büszke arra, hogy megtanulták nálam a jelnyelvet.

Roland dzsúdó edzésre érkezett, amikor észrevette, hogy edzőtársa furcsán beszél az édesapjával. Mint később kiderült, az édesapa siket, de a kisfia nem beszéli a jelnyelvet. Roland értetlenül kérdezte meg a kisfiútól: miért nem beszélsz apukáddal jelnyelven? A válsz erre csak annyi volt: mert nem akarok!

Ezt követően Roland minden edzésen beszélgetett az apukával, akinek nagyon jól esett, hogy egy idegen kisfiú a legnagyobb természetességgel kezeli a helyzetet. Egy alkalommal a kisfiú odament Rolandhoz, és megkérte, hogy tanítsa meg neki a jelnyelvet, mert Ő is szeretne ilyen jókat beszélgetni az apukájával ahogy ezt Rolandtól látta.”