Sok szó esik arról, hogy milyen hallássérüléssel élni a születésünktől kezdve, és arról is, hogy milyen, ha siketek vagyunk, milyen, ha nagyothallók. A felnőttkori hallásvesztésről azonban valamiért kevesebb szó esik, pedig ez is egy fontos téma. Raymond vendégposztját olvashatjátok ennek kapcsán.

2005 környékéig teljesen jól hallottam, azt a munkát csináltam, ami gyerekkori álmom volt, jól kerestem, sok haverom volt, kapcsolataim kellemesek, szóval az élet „Haverok, Buli, Fanta” volt.

Aztán beütött a ménkű, bár ezt akkor még nem tudtam.

Úgy kezdődött, hogy egyre többször „dugult be” a fülem, a magas hangoknál voltak problémák. A fül-orr-gégész nyugtatott, hogy semmi gond, átmenti állapot, kapok 12 alkalmas értágító infúziót, és minden rendben lesz. Nem lett. Próbálkoztam hallókészülékkel, valamennyire segített, de egyre többször fájt, nyilallt a fejem, egyensúlyzavarom volt. Pár hét múlva visszamentem, a rokonok már addigra megértették velem, hogy legyek erélyesebb, és kérjek MRI vizsgálatot.

– Nem kell az magának” – mondta a doktor, így én is keményebbre váltottam:
– Addig nem megyek ki a szobából doktor úr, amíg be nem utal egy MRI-re.
– Rendben, hogy megnyugodjon! – mondta.

Már akkor gyanús volt, hogy valami baj van, amikor fél órán belül végzett mindenki, aki előttem volt, én meg 1,5 órát feküdtem a berregő koporsóban. De igazán a lelet kezdett el nyugtalanítani, amikor elolvastam: Acusticus neurinoma, 5 centiméter, agytörzset nyomja… mi a fene lehet ez!? Emlékszem, otthon anyu tévézett, én pedig mellette gugliztam, hátha okosabb leszek. Aha, megvan! Hallóideg daganat… hú, mi ez, rák? Oké.. jóindulatú, akkor van esély. Következő nap visszamentem az orvoshoz, halálsápadtan nézte, majd krákogva mondta: „Ezzel menjen már fel Pestre az Amerikai úti idegsebészetre.”

Pestre fel, én következek, bemegyek, odaadom a leletet, ránéznek, azonnal hívják a professzort, megnézi, majd felém fordul: „Fiatalember, tudja, hogy maga életveszélyben van? Ezt azonnal meg kell műteni.”-mondta. Oké, mondtam, akkor hazamegyek, és visszajövök, de nem így lett. Azonnal befektettek, másnap műtöttek. Én hülye, azt hittem, olyan lesz, mint egy mandulaműtét, hát nem olyan volt. Reggel 8 órától délután 4 óráig tartott a műtét, mint utóbb megtudtam, 50-50% volt az esély az életben maradásra. A vicces az volt, hogy előtte egy nappal még elég jól hallottam, a műtét után pedig szinte semmit, mintha bedugult volna a világ. Később elmondták, hogy mindenki megsiketül azon az oldalon, ahol van a daganat. Nekem az volt a pechem, hogy pont a jó fülemre ment rá, arra siketültem meg, a másikra gyermekkorom óta gyengébben hallok, úgyhogy azóta a rossz fülem a jó fülem. Három évig depressziós voltam, amíg elfogadtam, hogy nem lesz jobb.

És innentől kezdve minden megváltozott. A munkám már nem csinálhattam tovább, más meg nem igazán mozgatott meg azóta sem. A barátok leléptek, sőt, a saját szüleim és a testvérem sem képes elfogadni, hogy nagyothallok. Néha teljesen elfelejtik, hiszen tökéletesen tudok beszélni, csak nem értem amit mondanak, ha zaj van, ha sötét van, vagy ha folyamatosan beszélnek. Teljesen megváltozott az életem.

Aki egész életében kádban fürdik, az nagyon nehezen szokik hozzá a lavórban mosakodáshoz, ha értitek, mire gondolok. Emlékszek a régi zenékre ritmus alapján nagyjából, de olyan mintha a fülemre tettek volna egy hangszínszabályzót, ami 700 Herz felett lecsavar mindent. Tévét csak feliratozva értem, kommunikálni csak szemben tudok a másikkal, ami néha nem nagy baj, mert ha hülyeséget beszél vagy nem érdekel, vagy idegesít akkor elfordítom a fejem, és tőlem mondhatja. Aki nem tudja rólam, azt hiszi hogy bunkó vagyok, mert kinézetre úgy viselkedek, mint egy halló, csak gyanús neki, hogy miért nem szólok hozzá, ha beszél hozzám,  miért nem mosolygok, mint a többiek, miért nem poénkodok, miért figyelem a száját olyan nagyon. Nem igazán tudok ismerkedni sem azóta, mivel az intimitás elveszik ilyenkor (nem hallom a suttogást, halk nevetést, sóhajokat)

A gond az, hogy a hallók közt siket, a siketek közt halló vagyok. Sehová sem tartozok.

Mivel nem gyerekkoromban történt a dolog, teljesen jól beszélek, és nem tudok jelelni, nincs is rá szükségem, siket ismerősöm pedig nincs.

Az egészből csak annyit akartam kihozni, hogy ne vegyétek félvállról, ha hallásromlást tapasztaltok, tessék komolyan venni. És igazán szerencsések vagytok akkor, ha egy nagy tragédia után megmaradnak a barátaitok.

És az utolsó gondolat: akik azt hiszik a hallók közül, hogy ilyen nem fordulhat elő velük, az életük szép és jó, csak gondoljanak az én példámra. Senki nincs biztonságban, sajnos. Bármikor beüthet a baj, fel tudsz készülni rá, mást nem tehetsz, és minden jó dolgot, ami érdekel élj át, élvezd ki, mert nem tudod meddig tarthatnak a boldog pillanatok.