Mindig nagyon szeretem olvasni a hozzám beérkező vendégposztokat azért, mert gyakran találkozom bennük a saját gondolataimmal, legyenek azok akár mostaniak, akár régebbiek. Mindig mérhetetlenül büszke vagyok azokra, akik beküldik ezeket az írásokat, mert azt gondolom, nagy bátorság kell hozzá: megélni, leküzdeni a nehézségeket, és ezt le is írni. Ezúttal Kriszti sorait olvashatjátok, szeressétek!

*

,,Az én történetem úgy kezdődött, hogy diagnosztizáltak nálam egy betegséget 16 éves koromban. Ez kicsit rányomta a bélyegét az utolsó két gimis évemre, onnantól kezdve már “más” voltam, mint a többiek.

Mindkét hallóidegemen jóindulatú elváltozást találtak. A bal oldalit tizenkilenc éves koromban operálták meg, attól kezdve nem hallok a bal fülemre, de ez még nem is zavart annyira. Húsz éves voltam, amikor a jobb oldalit sugárkezeléssel próbálták meg visszaszorítani, ami – lekopogom – úgy tűnik sikeres volt. Na , ettől kezdve kezdett el drasztikusan romlani a maradék hallásom is.

Maga a tudat, hogy beteg az ember elég megterhelő lelkileg, de amikor szinte egyik napról a másikra kezdi elveszteni a hallását, az meg valami borzalom.

Elég nehéz évek jöttek, az akkori párkapcsolatom is ráment erre. Már mondták akkor is, hogy hallókészülékkel lehet javítani a dolgon, de akkor még el sem tudtam képzelni, hogy nekem legyen olyan. Az egész helyzet annyira új volt, felfordult az egész életem. Azt se tudtam mi lesz velem, hogyan tovább. Fél évvel később csak rászántam magam, hogy veszek egyet.

Közben dolgoztam is, és rájöttem, hogy jobb lenne jobban hallani.

Nálam is azt hitték, hogy ha van hallókészülékem, akkor minden meg van oldva.

Sajnos egyáltalán nem így van, jött a kínlódás, a beállítás. Recseg, ropog, visszhangzik, ezt csak nem hallom, meg azt se…ilyenkor mivan?! Rá kellett jönnöm, hogy a készülék csak segítség, nem pedig teljes megoldás a problémára. Szájról olvasni is kell, nincs mese. Ez egy nagyon hosszú folyamat volt, sok szenvedéssel, kínlódással.

Nehéz volt feldolgozni, hogy ami addig természetes volt, ahhoz most már kemény munka szükséges.

Az emberek is nehezen szokták meg, értetlenkedtek, hogy: Eddig jól hallott, most meg miért nem érti??

Kezdtek távolságtartóbbak lenni. Elhiszem, hogy ez nekik is szokatlan volt.

Ahogy már említettem, az akkori párom is elhagyott, mert „úgy érezte, hogy nem lesz velem boldog”. Ez nekem nagy pofára esés volt, de a környezetem is azt kezdte sugallni felém, hogy ezek után nem fogok kelleni senkinek.

Bevallom, most már csak azért is meg akarom mutatni, hogy nem vagyok én rosszabb, mint bárki más.

Kaptam olyat is, hogy:

Keressél olyan sérültet, mint te, ő majd elfogad!

Én meg csak álltam, nem értettem, most miért is kéne elszigetelődnöm a halló emberektől. Egyébként most is halló párom van már 2,5 éve. Szóval működhet a dolog.

Persze, vannak sajnos, akik úgy gondolják, hogy ha hallássérült vagy, akkor az egyenlő a szellemi fogyatékossággal. Ezt sose értettem. Vannak olyan emberek, akik még ennyit se tettek le az asztalra, mint én, de úgy érzik joguk van alacsonyabb rendűnek tekinteni engem. Kioktatnak,mint valami idiótát. Valaki például egyszerűen csak kinevetett, gúnyosan csapott egyet és ott hagyott, mert észrevette, hogy nem értem mit beszél.

Szóval vegyes a fogadtatás. De úgy vettem észre, azért a nagy többség elfogadó az ilyesmivel szemben. Megkérem őket, hogy bocsi, kérlek nézz rám, és beszélj kicsit hangosabban. Akkor nem csinálnak belőle problémát. És lám, megértjük egymást!

Amit még nem értek, hogy miért gondolják azt, hogy aki hallássérült az nem képes semmire, nem kell senkinek, otthon kell ülnie egész életében a négy fal között, mert beteg.

Igaz, hozzánk kicsit több türelemre van szükség, de ugyanolyan emberek vagyunk, mint bárki más!

Ezt sajnos én is megkaptam, amikor kitaláltam, hogy tanulni szeretnék. Mindig nagy veszekedés lett belőle. A végén csak kijött, hogy minek nekem csinálni bármit is, hiszen hallássérült vagyok, meg beteg vagyok, nem fogadnak el az emberek.

Igen, hallássérült vagyok, és?

Ettől függetlenül tudok tanulni, még ha nekem speciális módszerekre is van szükség. Tudok dolgozni, nyilván kisebb eséllyel leszek énekesnő, vagy ilyesmi, de nekem is meg lehet találni azt a foglalkozást, amit még így is tudok csinálni. Jobban el kellene fogadniuk a hallóknak minket, bennünk is sok lehetőség van.

Annyi mindent lehetne írni, de összességében ennyi az én történetem. Idő kellett hozzá, mire én is rájöttem nem érek kevesebbet senkinél. A bántásokkal megpróbálok nem foglalkozni, elengedni a fülem mellett. Próbálom bebizonyítani, hogy kételkedőknek, hogy tévednek.

A cikket szerkesztette: Puha Andrea