Ancsát már ismerem egy ideje, és a barátját is. Klasszikus halló-hallássérült pár hétköznapjait élik, ami néha nyűgölődős, néha nevetős, néha kemény. Ahogyan Ancsa is mondja néha: ,, Nem akartam én halló pasit, de ha már így alakult, akkor hozzuk ki belőle a maximumot.” Jöjjön hát Ancsa, és az ő cseppet sem hétköznapi love storyja.

,,Vidékről költöztem fel a fővárosba, és a sok ok között, amit a költözéstől vártam, az egyik az volt, hogy reméltem, itt végre összeszedek egy értelmes, hallássérült pasit. Otthon volt pár halló pasival dolgom, de torkig voltam azzal, hogy sosem értettek, és legfőképp éretlenek voltak. Az állapotomból kifolyólag én mindig is komolyabban gondolkoztam.

Vicces, hogy miközben erre gondoltam, felszálltam a trolira Pesten, és belebotlottam egy jelelő srácba. Ketten voltak, jeleltek, de közben mozgott a szájuk, és láttam, hogy az egyik lányra mutatnak, és eléggé vulgárisan fejezte ki magát, hogy mit csinálna a csajjal. Leszakadt pofával pislogtam, és akkor tudatosult bennem, hogy teljesen mindegy, hogy a pasi hall vagy nem, nem ezen fog múlni az érettsége.

Sokáig a tanulásra koncentráltam, néha eljártam bulizni, de nem igazán volt kedvem a szórakozóhelyeken ismerkedni, inkább csak lazultam és táncoltam. Petivel véletlenül akadtunk össze. Egyik buliból hazafele az éjszakain leesett a kendőm, miközben leszálltam, és Peti leugrott a buszról, hogy utánam hozza. Szegény kiabált utánam, én meg, ugye, nem hallottam, így végül utánam rohant, és vállon veregetett. Iszonyatosan megijedtem.

Éjjel két óra volt, sötét volt az utca, és hirtelen vállon veregetnek. Megfordultam, felsikítottam, Peti meg csodálkozva nézett rám, utólag mesélte el, hogy akkor már percek óta beszélt hozzám. A dolog végül jól sült el, visszakaptam a sálam, habogva elmagyaráztam neki, hogy nem hallok, majd egymás vállán dülöngélve sírtunk a röhögéstől. Most voltunk tavasszal hat évesek.

Nem mondom, hogy könnyű volt, sokat sírtam, és volt, hogy azt éreztem, hogy úgyis vége lesz az egésznek a sok különbözőség miatt, de Peti hihetetlenül toleráns. Igyekszik megérteni a helyzetem, és bár rengeteg félreértésünk volt már emiatt, eddig mindig megoldottuk.

A barátok is sokat segítenek, figyelnek ránk, Peti és ők is segítenek, ha lemaradok, újra elmondanak mindent, de én is nyitottan állok hozzájuk. Azt hiszem, ez a kulcsa mindennek. Mostanában beszélgettünk arról, hogy tovább kéne lépni: családot alapítani, gyereket vállalni. Ez is egy újabb félelem, hogy hogyan fogunk gyereket nevelni, de majd megoldjuk, ha eljön az ideje.

Néha megkérdezi Peti, hogy nem lenne-e jobb, ha hallássérült pasim lenne, de egyszerűen nem tudom elképzelni, de mindegy is. Nekünk így lett megírva.”

Nektek mi a love storytok? Írjátok meg nekem, és kiteszem!