Biztos ismeritek az érzést, mikor az emberek nem hiszik el, hogy hallássérültek vagytok. Ez valahol érthető is, hiszen semmit sem tudnak a hallássérülésről, és Ti nem vagytok bénák, és nincsen fehér bototok sem, hogy látszódjon rajtatok, hogy nem hallotok. Ez egy láthatatlan fogyatékosság, éppen ezért a Ti dolgotok, hogy láthatóvá tegyétek. Szavakkal.

A hallók többsége számára ugyanis elképzelhetetlen, hogy valaki képes lehet arra, hogy tökéletesen olvasson szájról, és maradványhallását mintegy mankóként használja, s olyan jelekből is tudjon olvasni, mint a gesztusok, mimika, testbeszéd. Azzal sincsenek tisztában, hogy a nagyothallók esetében a beszéd minősége nem feltétlenül különbözik egy ép hallásúétól. A társadalom nehezen tudja értelmezni a különbségeket egy nagyothalló és egy siket között. Nem értik, hogyan lehetséges, hogy nem vagytok képesek olyan dolgokra, mint egy halló ember (telefonálni, filmet nézni), mégis könnyedén „meghalljátok” a hangokat, ám mégsem értitek, amit mondanak?

,,Szelektív a hallásod. Megjátszod, hogy nem hallasz!”

Ismerős mondatok, ugye? Tudom, hallássérültként nem könnyű egy új közegben, társaságban bemutatkozni és elmondani, hogy milyen problémával küzdötök, és hogy mire figyeljenek oda, amikor hozzátok beszélnek.

Főleg, mert van, aki ezt tudomásul veszi, és igyekszik odafigyelni, de vannak, akik nem. Sőt, akik igyekszenek odafigyelni, nekik sem könnyű. Kellemetlenné válhat a folytonos figyelmeztetés, visszakérdezés, ettől ti és a partneretek is feszültek lesztek, és igen csábítóvá válhat elfutni, elbújni, de ne tegyétek!

Ne szégyelljétek, hogy hallássérültek vagytok!

Mindig mondjátok el, ha megérkeztek valahová, hogy nem hallotok, így rögtön tiszta lappal kezdtek. Sokkal kínosabb, ha épp társalgás közben derül ki, mikor már irtó zavarban van mindenki. Ne hagyjátok idáig fajulni a helyzetet! Tudom, fárasztó elmondani, hogy hogyan hallotok, de megéri elmagyarázni, és higgyétek el, az emberek tényleg kíváncsiak rá!

Magyarázzátok el, mire van szükségetek!

Így tudják csak megadni a megfelelő körülményeket. Én, ha munkamegbeszélésen vagyok, simán nyomkodom a hallókészülékem, megkérdezem az előadótól, hogy hol lesz, és azt is megmondom, miért kérdezem tőle. A Ti dolgotok kérni és kérdezni! Nem várhatjátok el, hogy maguktól jöjjenek rá mindenre, de jogosan várjátok el, hogy amit kértek, azt megtegyék a könnyebb kommunikációért.

Villantsátok meg a készüléket!

Egyáltalán nem szégyen a hallókészülék, hordjátok nyugodtan észrevehetően, fogjátok bátran lófarokba a hajatokat. Egyes nyugati országokban egyre jobban terjed a hallássérülésre utaló pólók, kitűző, karkötők viselése, amely segítség lehet a halló emberek számára. Angliában például ilyen feliratú divatos felsők közül tudtok válogatni : ,,Nagyothalló vagyok”, “Nem flörtölök veled, csak szájról olvasok”, “ Nem vagyok siket, csak nem értem”, “Még egyszer (mondd újra)”.

De a legfontosabb az, hogy:

Ne utáljátok magatokat azért, mert nem értetek valamit és visszakérdeztek. Még akkor sem, ha a másik dühöng emiatt.

Ne éljétek meg kudarcként, ha a másik ember nem hajlandó együttműködni.

Ne érezzétek magatokat kevesebbnek, mert nem vagytok azok!

A nagyothallás, hallássérültség által olyan dolgokat tapasztalhattok, tanulhattok az élettől, olyan értékekre tehettek szert, amelyekre büszkék lehettek, és még értékesebbé válhattok.

Ti hogyan szoktátok elmondani, hogy hallássérültek vagytok? Mit csináltok egy kellemetlen szituációban? Hordanátok olyan ékszert, kitűzőt, amivel láthatóvá tennétek, hogy hallássérültek vagytok?

Írta: Puha Andrea