Ez lesz az utolsó cikkem a Hangforráson.

Amikor Ormódi Róbert arra kért, hogy írjak elköszönő sorokat nektek, miután leadom az utolsó cikkem a Hangforrásra, rengeteg gondolat cikázott át a fejemen. Mégis olyan nehéz ezeket összefoglalni.

Egyrészt nagyon erős érzés bennem az, hogy köszönöm, hogy olvastatok engem, lájkoltatok, osztottatok, kommenteltetek a posztokhoz. Jól esett látni, hogy szeretitek, amit írok. Legalábbis, remélem, hogy szerettétek. 🙂

Remélem, hogy sikerült olyan témákat feldolgoznom, megfogalmaznom, amivel tudtatok azonosulni. Remélem, sikerült olyan témákat is megragadnom, ami talán kényesebb téma, de attól még fontos.

Remélem, hogy sikerült hétfőnként a gifekkel mosolyt csalnom az arcotokra, legyen az bármilyen szürke hétfő is.

Annak idején, amikor átvettem a Hangforrást, akkor kettő nagyon fontos célom volt a cikkeimmel:

1. Olyan cikkek legyenek, amivel tudtok azonosulni, és magatokra ismertek benne.

Azt akartam, hogy ha valaki ide téved, akkor úgy olvassa a cikkeket, hogy érezze, nincsen egyedül, hogy kérdezzen, egyetértsen, cáfoljon, vagy csak mosolyogjon, hogy de jó, hogy ezt valaki megfogalmazta!

Hiszek abban, hogy ez erőt ad a sorstársaknak, főleg azoknak a hallássérülteknek, akik halló közösségben forognak, és nincsen sorstársi közösségük. A saját bőrömön tapasztaltam, hogy néha mennyire jól tud jönni valaki, aki megérti, miért érzem éppen rosszul magam. Azt akartam, hogy olyan legyen a Hangforrás, mint egy kicsi menedék.

2. Minél többen beszéljetek magatokról.

Nem akartam én lenni a központban. Én azért írok a hallássérülésemről, mert eldöntöttem, hogy számomra ebben nem létezik tabu, és azt akartam, hogy ezzel némi motivációt adjak a sorstársaknak arra, hogy ők is megszólaljanak.

Nem tudom, hogy ebben nekem volt-e egyáltalán bármi szerepem – ha nem, sebaj, ha igen, annak örülök – , hogy egyre többen kerestetek meg, és írtátok meg a történeteiteket. Egyre többen írtok posztokat magatokról, a hallássérülésetekről, és van, aki blogot is indított.

Legyetek minél többen! Rajtatok a világ szeme! Higgyétek el, fontos, amiről írtok! Remélem, egy nap pont annyi hallássérült fog blogolni, mint amennyi gasztroblogger van. És azt is remélem, hogy összefogunk.

Hiszek abban, hogy ha minél többet beszélünk a hétköznapjainkról, akkor egyrészt mi is megkönnyebbülünk kicsit, miközben írjuk, és akkor is, ha olvassuk, másrészt a társadalom is egyre több információhoz jut. Ez nekünk csak jó.

Tudjátok, én azt gondolom, a beilleszkedés a társadalomba, nem azt jelenti, hogy a hallássérült alkalmazkodik a hallókhoz, vagy azt, hogy a hallók alkalmazkodnak hozzánk, hanem azt, hogy a hallássérült jól érzi magát a halló közösségben. Ehhez, szerintem, kommunikációra van szükség, ami oda-vissza működik.

Mi mesélünk a világunkról, elmagyarázzuk, hogyan élünk, a hallók pedig így tudják, hogyan segítsenek nekünk. És onnantól már csak kölcsönös alkalmazkodásról van szó.

Örülök, hogy írhattam nektek, köszönöm a lehetőséget, és ígérem, nem tűnök el. Találkoztok majd velem máshol.