Akinek nem áll a háta mögött támogató család, valóban nehezen találhatja meg önmagát, hiszen gyakran még a szülők sem tudják, mit kezdhetnek a gyerekükkel.” Riport Kiss-Weidinger Veronika élet- és párkapcsolati coach-csal

Veronikánál 3 éves kora óta áll fenn az állapot, az idegi eredetű a hallásvesztése, egy kísérleti gyógyszer okán. Hallásjavító készülékek nélkül ma már nem hall semmit. 3 éve van cochleáris implantátumja és elmondása szerint „csodálatos a vele való létezés”. Sokkal teljesebben hall vele, mint régebben a készülékkel. Jóban vannak.

Arra a kérdésemre, hogy a gyerekkorát befolyásolta-e a hallássérülése, azt válaszolta, hogy természetes, hogy befolyásolta, de a családja az ő mentsvára, akik által mégis kevesebb fájdalom érte, mint esetleg más hasonló problémával küzdő gyereket. A család védőburokként vette körbe, és sosem azt hallotta, hogy „nem vagy elég jó”, inkább azt, hogy „bármire képes vagy”. A külvilág persze nem mindig ezt igazolta vissza.

Az általános iskolában maradt egy ítélet foglyaként, főleg a tanárok részéről. A gyerekekkel kapcsolatban nem volt atrocitásban része, de kívülállónak érezte magát. Sokáig élt egyfajta szürkeségben, és „bocsánat, hogy élek” mentalitással épp azért, mert úgy érezte nem olyan, mint a többi ember, ezért a vele való többletmunka teher másoknak. Az egyetemen jól érezte magát, ott senki nem tekintette másnak, mint ami, hanem a munkáján és a vizsgáin keresztül látják.

Hogy milyen nehézségek érték a társadalomban, a környezetében? Az elhelyezkedést emelte ki. „Nehéz általában azok számára, akik „mások”. Nekem ebben is szerencsém volt, az első főnököm csodálatos ember volt, gondolkodás nélkül adott nekem esélyt.” De hozzátette, hogy alapjában véve, ha beleírja valaki az önéletrajzába, akkor nem valószínű, hogy behívnak interjúra. Így inkább a személyes bemutatkozásra lehet hagyatkozni, és ott elfogadtatni magunkat.

Egyébként a szakdolgozatának írásakor szembesült azzal, hogy milyen gyér lehetőségeket kínál pályaválasztás terén az iskolarendszer. Ha jól emlékszik, szövő meg műszaki rajzoló lehetne. Ez kétségbeejtő.

Ez szerinte főleg a vidéki régióra érvényes.

Nagyon különleges szakmája van, megkértem meséljen róla, mik befolyásolták a pályaválasztását. Annak idején nagyon nehéz volt számára kiválasztani a pályát. Csak annyit tudott magáról, hogy szeret olvasni, és ehhez keresett valamit. Mivel az osztályfőnöke nem igazán bízott az értelmi képességeiben, nem támogatta igazán. Felkerestek egy pályaválasztási pszichológust is, azóta tudja azt, hogy valakinek van papírja az nem egyenlő azzal, hogy tudása is van. Vera a megalázottság szót köti hozzá. És bár nem tudta magáról, hogy ő kicsoda, így nyomdaipari szakközépiskolába jártam, fényszedést tanult. Sosem dolgozott nyomdában, csak a gyakorlatok alatt. Ezt követően az uta a könyvtárba vezetett, amit nagyon imádott! Majd lett egy családi vállalkozásuk, egy pici boltjuk. Végül is a közös mindegyikben az volt, hogy beszélgetni kellett.

„Jöttek hozzám a lelki gondokkal, a kérdésekkel, a tanácstalansággal. A beszélgetések alatt – akkor még tudattalanul – mégis feloldódtak ezek a dolgok, a megoldáshoz közelebb jutottak a kérdezők. Hívást éreztem, hogy elvégezzek egy 9 hónapos önismereti tanfolyamot. Sorsfordító volt.”

Egyik alkalommal le kellett írni, hogy mi az, amit igazán szeret csinálni, és ez egyértelműen a beszélgetés és a vele járó segítésként jelent meg előtte. Ekkor még nem volt kész, mert le kellett győznie az azzal járó önbizalomhiányt, hogy más, mint a többiek. Vajon mennének-e hozzá olyan emberek, akik nem hallássérültek? Ez akkor oldódott meg, amikor az implantátum már megvolt. Minőségi ugrást eredményezett a hallásában, és az életvitelében is.

Az önismereti tanfolyam után elvégezte a Coach képzést. Life és business coach és párkapcsolati coach oklevelekkel is rendelkezik. A business coachingot nem használja, mert teljesen más kvalitások kellenek hozzá, mint a másik két területhez.

A szakdolgozatának témája nagyon érdekes volt, azt kutatta, hogyan fejeződik ki a másság az egyén és a társdalom kommunikációjában. Most csak tömören azt emelné ki, hogy az előítélet nagyon erős a társadalmunkban. (De később szívesen ír erről cikket, amit a magazin valamelyik későbbi számában közzétesszünk.) Viszont látja a pozitív jeleket, amelyek lassúak, de jelen vannak!

Én úgy látom Magyarországon nem annyira népszerű a pszichológushoz, coach-hoz menni, megkérdeztem Veronikától, hogy ő hogy gondolja? Tényleg így van, vagy ez csak a látszat? Mi a különbség, ha van a kettő között? Mi az a pont, ahol már érdemes meglátogatni pszichológust vagy coachot? Szerinte sem népszerű, mivel

a magyar gondolkodás nem problémamegoldó, hanem inkább elfojtó. A panaszkodásban világszínvonalúak vagyunk, de a megoldásukhoz való kulcsok keresésében már nem.

A pszichológushoz fordulást egyenlőnek tekintik azzal, hogy „hülye” az illető, vagy nem normális. Holott a komoly elmezavarokkal, a kóros elmebetegségekkel a pszichiáter foglalkozik, a pszichológus a lélek doktora (ideális esetben). A coach pedig egy olyan segítő, aki általános élethelyzetek, elakadások esetében tud utat mutatni. Nem tanácsol, hanem az ügyfelekből hívja elő a változásokhoz szükséges erőt, döntést, lépést. Az ügyfél jelzi a határait, a coach pedig segít abban, hogy felfedezze ki is ő valójában és mit szeretne igazán. Komoly lelki betegségek esetén: nárcizmus, depresszió stb. mindenképp pszichológushoz kell fordulni.

Minden ember életében eljön az a pont, amikor nem lát tisztán, amikor kérdéseket tesz fel magának: ki vagyok én? Jó helyen vagyok? Mit tegyek a kapcsolatommal? Mit tegyek önmagammal? Hogyan válhatok boldogabb emberré? Miért érzek ürességet?

Ilyen esetben nem mindig jó a családtag, vagy barát, mert abból a korlátolt nőzőpontból közelítenek az emberhez, amit ők gondolnak róla. Mindegyikünk egy ilyen dobozban létezik a környezet számára. A coach egy nyers, ismeretlen emberrel találkozik, akiről nincs előpreferenciája, így elfogulatlan tud lenni. Akkor is jó, ha valaki csak ki akarja beszélni magát, mert egy jó coach aktív jelenléttel dolgozik, aktív hallgatással, ami már magában ad egy megnyugvást és feloldozást. A coaching, mint Veronika mondta, megoldásfókuszú, vagyis, az ügyfélnek kell rájönnie dolgokra, kitűznie célt, miközben a coach fogja a kezét az úton.

Hatalmas önbizalmat ad, amikor az ügyfél rájön, hogy ő képes a változásra, képes döntéseket hozni és azokat következetesen végig vinni. „El kell mondanom, hogy nem mindig működik a coaching. Mivel ez kétemberes munka, van olyan, akik számára nehéz más nézőpontot keresni, vagy egyáltalán nem akar a változásban lenni. Szeretne segítséget, de mégsem csinálja a feladatokat.” Olyan is létezik, hogy nem valók egymásnak a coach és coachee. Nem tudnak együtt rezegni, együttműködni. Ez az együttrezgés nagyon fontos, mert, ahogy a barátaink esetében szükséges a szimpátia, úgy kell ez a jobb szó híján szimpátia, bizalom a coach felé. Itt kitárulkozik az ember, nem mindegy, kinek tárulkozik ki. Semmi baj, ha nem érez a leendő ügyfél közösséget a coach-csal, akkor meg kell találnia az ő emberét.

Arra is kíváncsi voltam, hogy Veronikát milyen téma miatt látogatják meg legtöbbször. És képzeljétek, a legtöbb esete a párkapcsolat témáját érinti. De a karrier, identitás, önbizalom kérdései is rendszeresen jelen vannak. Tulajdonképpen az összes életterület összefügg, tehát ha az egyik láb billeg, akkor a többi láb is megérzi valamilyen szinten.

Mivel ezek olyan témák, hogy órák hosszat lehetne róla beszélni, sőt könyveket lehetne róluk írni, ezért arra gondoltunk, hogy a témákat Veronika külön-külön részletesen is kifejtené és bemutatná nekünk a Lélekbúvár rovatban. Én nagyon örülök neki, remélem Nektek is tetszeni fog! Sok érdekes témakört fog érinteni Veronika. Lesz sok téma a párkapcsolati részt illetően, és természetesen az önfejlődés területe a másik, ami Veronikát is nagyon érdekli és folyamatosan maga is dolgozik ezen, átadva a tapasztalatokat „Azért is fontos ez, mert a külvilág visszajelzéseiből hajlamos az ember hatalmas önbizalomhiányt felhalmozni, ami a saját életét nehezíti meg. A mi esetünkben szerintem ez fokozottan érvényes probléma. De beszélünk a változásról, az új nézőpontok kereséséről, a bátorságról is.”

Végül az utolsó kérdésem az volt Veronikához, hogy szerinte mi a legfontosabb az életünkben?

„Most érzelgős leszek: tényleg a szeretet. A kapcsolatok a legfontosabbak, mégpedig a minőségi kapcsolatok. Annak az érzése, hogy fontosak vagyunk valaki számára. És emellett legalább annyira fontos az is, hogy értelmes munkát végzünk, hogy szeretjük, amit csinálunk. Megvan az az érzésünk, hogy jó élni, a mindennapokban jelen van a nyugalom, a biztonság érzése. Ezek a dolgok megadják azt, amit boldogságnak hívunk. Azt azért hozzáteszem, hogy ez széles spektrumú lehet, csak az én nézőpontom adja vissza. Más embernek lehet, hogy más a boldogság megélése.”

Köszönöm szépen Veronikának az inspiráló interjút! Találkozunk még írásaival a Lélekbúvár rovatban illetve lessetek be hozzá, a blogjára is, a http://parkapcsolatmuhely.hu oldalra. Ha bármi kérdésetek van, írhattok neki az info@parkapcsolatmuhely.hu email címre.

Az interjú a KÉPESEK vagyunk digitális életmód magazinban jelent meg. Más érdekes cikkeket is találtok a magazinban, itt tudjátok elolvasni. 

Kajtár Dóri