Anyának lenni komoly kihívás, mondom én, aki még nem vagyok az. De kívülről úgy látom az anyák százkezű, óriásszívű szuperhősök: ezer dologra tudnak egyszerre figyelni, menedzselni és ugyanennyit tenni is közben. Ha láttál már nőt harcolni leárazott cipőért, táskáért vagy ruhadarabért, az még semmi ahhoz képest, ahogy az anyák tudnak küzdeni a gyerekeikért, a családjukért. De vajon milyen lehet helyt állni anyaként, ha az anya hallássérült? Megkértem 4 anyát, akik hallássérültek, meséljenek az anyaság szépségeiről, kihívásairól.

Ezzel a cikkel szeretnék tisztelegni anyukámnak, minden anyukának és különösen a hallássérüléssel élő anyukáknak! Köszönjük, hogy vagytok nekünk és hogy, ilyen nagyszerűek vagytok.

WEIDINGER VERA

Milyen anyának lenni hallássérültként? Nem sokkal másabb, mint „rendes” szülőként. Csak kicsit strapásabb. 🙂 Három gyerkőcöm született, viszonylag egymás után. A két nagyobbik között 2 év van, szinte teljesen pontosan. A legkisebb pedig 3,5 év után született a középsőm után. Tehát kis korkülönbséggel kellett 3 gyereket menedzselni.

Amikor kicsik voltak, egészen babák, sosem voltam nyugodt, hogy vajon sírnak-e. Ezért úgy fél lábbal mindig velük voltam, igyekeztem alig csinálni valamit, nehogy felébresszem őket.

Azt hiszem, ettől rettegtem a legjobban, hogy nem hallom, ha van velük valami.

Sokat aludtak velem, mert így éreztem a jelzéseiket, reakcióikat és nyugodt voltam. Persze a férjem is segített, de azért anyaként, mint egy tigris, inkább magamra vállaltam mindent. Nagyon sokat voltam velük: meséltünk, játszottunk, még énekeltem is a szerencsétlen kölköknek. Csak azért szerencsétlenek, mert borzalmas, fakappan hangom van. 😀

Nekem nem velem született, hanem szerzett hallássérülésem van. Ezért ők nem örökölték, noha sokszor rákérdeznek. Ők halló gyerekek, sosem volt semmilyen hallási problémájuk. Nekik az én állapotom természetes.

A legnagyobb gyerekem, a fiam, valahogy érezte, kicsi korától, hogy velem van valami.

1 éves körüli volt és amikor csengettek, vagy bármi más történt, addig kúszott, kalimpált, mászott, amíg értésemre nem adta, hogy kapás van. Ez megmaradt nála. Mindig figyel rám, amikor már nagyfiú volt, és iskolába mentünk, ő rendületlenül fogta a kezem. Ezért csúfolták is szegénykémet, de legkevésbé sem zavarta: „ő addig fogja az anyukája kezét, amíg akarja”. Ha csúfolták miattam, akkor nem maga miatt, de megverte az illetőt, hogy tudja hol a helye.

Visszatérve, a gyerekekben nincs tudatosulva hogy más vagyok. A középső lánykám egyik nap azon gondolkodott, egy film hatására, hogy milyen nehéz lehet azoknak, akiknek a szüleik nem hallanak. Utána jött rá, hogy én is ilyen vagyok. Jót nevettünk, mert ebből is látszik, hogy nem okoz különösebb fennakadást az életünkben. Ha kell, akkor külön szólnak, hogy figyeljek, feliratos filmet választanak a moziban, de ettől eltekintve, semmiben nem különbözünk egy átlagos családtól. Segítenek, ha telefonálni kell, vagy ha nem értettem valamit, valahol. De ez is annyira szépen természetes folyamat, hogy sosem okozott gondot nekünk.

Anyaként mindent ugyanúgy csinálok, mint mások. Nem érzek különbséget magam és más anyák között, talán annyit, hogy jobban figyelek rájuk, vagy többet kommunikálok velük. Napközben esetleg írok, ha bármi van, a telefonálás helyett.

Viszont rengeteg vicces sztorink van a félrehallásaimból, amiken hatalmasokat tudtunk vigyorogni. Tudok magamon nevetni, nem kell hímes tojásként bánni velem. Így sok mókás esetünk akadt ebből. Tanultam én velük németet is, és ez például igazi kihívás volt a kiejtés és a hallás terén (azóta sem tudok németül). Ezek az alkalmak is szolgáltattak közös nevetésekre alkalmat. Mai napig van egy szó, amit nem bírnak megtanítani nekem.

Soha nem gondoltam azt, hogy ne lennék alkalmas anyának. Ez eszembe sem jutott. Talán tudtam, hogy kicsivel több munka lesz az odafigyelés része, de ezen kívül nem éreztem akadálynak a hallássérülésemet. Egyik sorstársamnak sem kell ettől félnie.

Mind alkalmasak vagyunk anyának, és még valami: hihetetlen ösztönöket tapasztatok majd magatokon. Igaz az a tézis, hogy ha valami hiányzik, máshol kompenzálódik.

Rendkívül jól rájuk tudtam hangolódni és mindig megéreztem, ha szükség van rám.

Tanácsként csak egyet mondhatok:

Soha ne adjátok fel a hitet önmagatokban, bármit is mond rátok a külvilág!

Vera az anyaság mellett élet és párkapcsolati tanácsadó. Munkásságáról, róla a honlapjáról többet tudtok olvasni.

ALAPINÉ RADICS VIOLA

Babaprojektkor nem volt bennem semmi para, hiszen azért van némi hallásom, a hallásvesztésemmel akkor még nem foglalkoztam, és nem is öröklődő az enyém, hanem szerzett. Mikor megszülettek a gyerekeim, nem volt kérdés, hogy velünk egy szobában, a hitvesi ágy mellett kapjon helyet a babaágy. Karnyújtásnyira. Egy nagyon gyenge kislámpa mindig égett éjjel.

Sose volt ezzel gond, valahogy mindig felébredtem, ha nyöszörgött, sírt, sokszor még pár pillanattal előbb is.

Ösztönösen. Akkor kerültek gyerekszobába, mikor gyerekágyat kaptak és tudtak már rendesen járni, azaz átjöttek, ha kellett éjjel. Ezt el is magyaráztam nekik, ne sírjanak, bömböljenek értem, hanem fogják meg a kis cókmókjukat és jöjjenek át a szomszéd szobába. Kis éjjeli lámpák szintén voltak. Megértették, ez sosem volt gond. Nagyon hasznos volt még a bébiőr, jó nagy hatótávolsággal.

Később, mikor már beszéltek, megtanulták seperc, hogy a hátam mögött, vagy nem szemembe nézve, teli szájjal fölösleges beszélni, mondhatják újra.

Ha szeretné, hogy figyeljek rá és meghallgassam, erre nekik is figyelni kell. Anyáznak azóta is. Addig-addig, míg végre odanézek, és már dől is belőlük a duma. Lányom mellé még finoman veregeti hozzá a vállam. Néha trollkodok is vele, direkt elnézek, erre anya-anya-anyaaa-anyaaa és vereget. Fiam volt ügyesebb ezen a téren, kezdetektől szépen artikulált és tisztán beszélt.

Nagyon sok minden automatikusan megoldódott, segítettek.

Fiam a nagyobb, sokszor szólt, ha sír a hugi, szóltak, ha csörög a telefon, csengetnek, fütyül a tea (vízforraló) stb. Már nagyok, látják rajtam ha valami nem tiszta, tolmácsolnak (mert őket sokkal jobban értem, tudják, hogyan beszéljenek hozzám), segítenek telefonos ügyekben is. Nem ettől lesz valaki sz@ranya. Sőt, ők nagyon jól tudják kezelni a hallássérülteket, és szerintem elfogadóbbak más fogyatékkal élővel is.  És bizony nem egyszer vigasztaltak, ha valami nem ment és frusztrált voltam, hogy

 „anya, mi így szeretünk”.

SERES-KORMÁNY ANITA

Kislányként nagyon szerettem babázni, és én voltam a legboldogabb 7 éves a világon, amikor anyukám közölte, kistesó érkezik a családba. Így már kisiskolásként „beletanulhattam” egy picit az anyaszerepbe. A húszas éveim elején már csak hallásmaradványom volt, ami csöppet sem zavart, hiszen időközben a jelnyelv is az életem része lett. A férjem nagyothalló, pár év után tudatosan vágtunk bele a családalapításba.

Hogy féltem-e, milyen lesz siketként Anyának lenni? Nem.

Addigra ugyanis beleástam magam a témába,

tudtam, hogy van villogó, rezgő babasírás jelző, légzésfigyelő, és bár a hallásom teljesen elvesztettem, a beszédkészségem ép maradt. Láttam, hogy a siket barátainknak sem okoz gondot a gyereknevelés – még akkor sem, ha “siketesen” beszélnek –  így bíztam abban, mi is meg tudunk oldani mindent, önállóan.

Első szülött fiunk, Dávid 5 kezdetektől fogva külön szobában aludt, és bár az elején volt bennem egyfajta félelem, mi lesz, ha nem érzékelem a villogást, a jelzőlámpa túlteljesítette önmagát. Szó szerint, ugyanis már egy hapcizásra is kegyetlenül bevillogott, én pedig szaladtam át félálomban a semmiért. A biztonság kedvéért beszereztünk egy rezgő bébiőrt is, ami különösen akkor jött jól, ha elutaztunk valahova.

Dávid halló. Tökéletesen olvas szájról, és szuperül artikulál, és bár egyébként abszolút türelmetlen, „most-azonnal-akarom”  típus, a velünk való kommunikációban meglehetősen toleráns. És igen, türelemre nagy szükség van mindkettőnk részéről.

A hallássérült szülők halló gyermekei a legtöbb esetben ösztönösen segítenek a szüleiknek, szólnak, ha csengetnek, ha sír a kistestvér, ha fúrnak a szomszédban, illetve sokan válnak közülük amolyan kicsi jelnyelvi tolmáccsá: fordítanak, ha látják anyuka értetlen tekintetét. Dávid is ezt teszi, például amikor a kis csoporttársai beszélni kezdenek hozzám, és én nem értem.

Eddig csak egy hallókészüléket tartottam szükségesnek, zavart, ha mindkét fülemen volt hallóka. Most viszont két erős hallókészülékkel újra felfedezem a hangokat, számtalanszor kicsúszik a számon a kérdés: „ez mi volt”? Dávid erre is válaszol készségesen,

tanítja anyucit hallani.

A babasírás jelzőnk újabban nappalra be sem kapcsolom, ha kettesben vagyunk itthon Babucival (a 2.fiú, Ádám) mert már a gügyögésére is érzékenyen reagál a hallókám, még mosogatás közben is. Persze vannak, amik így is elbizonytalanítanak, ha pl. ha szörcsög a baba, azt leginkább csak úgy érzem, ha ráteszem a kezem a hátára/orrnyergére, és az sem biztos, hogy az első igazi, kimondott szavát hallani, érteni fogom.

Siket szülőként halló gyermeket nevelni valóban nem könnyű. Dávid nagyon szeret beszélgetni idegenekkel, például ha tömegközlekedési eszközön utazunk, és olyankor hiába figyelek, nem tudom leellenőrizni minden szavát, nem tudom azt sem, épp sértegeti-e az illetőt vagy nem. Ők még annyira őszinték, ugyebár?! 😀 Vagy amikor a kis barátaival játszik felszabadultan, esetleg elhangzik egy-két csúnya szó, azt sem hallom, így rászólni sem tudok. Talán épp akkor nézek büszkén, mosolyogva, amikor nem kellene.

Hallásállapot ide, vagy oda, ez senkit sem akadályozhat meg abban, hogy az élete még több értelmet nyerjen, és szülővé váljon.

És hogy, miért jó Anyának lenni? Mert a gyerekek még annyi mindent másképp látnak, így nem csak Én nevelem Őket, hanem ez fordítva is igaz. Velük újra felfedezhetem a világot, csibészkedhetünk, rosszalkodhatunk együtt, kicsit újra gyerek lehetek Én is.

Bármilyen rossz napom is van, az önfeledt nevetésük mindent feledtet, és az, hogy feltétel nélkül tudnak szeretni, az felbecsülhetetlen.

Nem mellékesen pedig Anyaként értékelem igazán, mit tettek meg annak idején értem is a szüleim, most jobban tisztelem Édesanyám, mint valaha!

Anita írásaival találkozhattatok már a Phonak Blogján is. A teljes Gyerekneveléssel kapcsolatos cikkét itt el tudjátok olvasni.

ZRINYINÉ  MARINKA VIKTÓRIA

A gyerekeim tartanak tükröt elém. Az anyaság egy egész életen át tartó tanítás. Türelmet kell tanulniuk, főleg, hogy előfordul, hogy csak negyedjére vagy ötödjére értem meg, amit mondanak. Ha meg egymás szavába vágnak, akkor aztán van káosz.

A nagyothallásom végett a nyelvbotlásaik nem mindig jönnek át. És néha elfelejtik, hogy anyának hiába kiabálnak a másik helyiségből.  Ami nehézség az a kommunikáció, hiszen nem használjuk a jelnyelvet.

De nagyon hamar rájöttek, hogy kell anyával beszélgetni.

Ha ki kell mennem az udvarra, nem hallom mit csinálnak, így sokszor rájuk nézek. De az az érdekes, hogy maximálisan megbízok bennük akármilyen kicsik. Ebbe lehet az is közrejátszik, hogy nyugodtak.

A tévénézés még nagy mumus. Ugye, nálam nem tudnak belekérdezni, ha nincs felirat. De még szokták. De előrébb helyezem az olvasás, a könyveket. És nagyon szeretik.

Az anyaság ugyanakkor öröm és rengeteg mindent ad. Nem foglalkozok azzal, hogy hamisan éneklek, mondókázok velük.

Így szeretik, ahogy anya mondja. Az ölelésük és a szeretetük mindenért kárpótol.

Mit javaslok azoknak, akik még nem édesanyák? Ne féljenek belevágni. Ösztönösen meglesz minden. Ugyanolyanok vagyunk, mint halló társaink Nem ezen múlik, hogy milyen anyák leszünk. A gyerekek nagyon elfogadók.

Köszönöm az anyukáknak, hogy megosztották Velünk ezeket az inspiráló gondolatokat, történeteket!

És Boldog anyák napját nem csak ma, hanem az év összes napján! 🙂

Kajtár Dóri