“Az a paradox helyzet állt elő, hogy évtizedek óta komoly gond van a hallásommal, de csak néhány hónapja vagyok hallássérült.”- Gyula mesélt a féloldali siketségéről

Kevés szó esik a féloldali siketségről, másnéven az SSD-ről (Single-sided deafness). Vannak, akik azt gondolják, hogy könnyebb a helyzete a féloldali siketeknek a nagyothallóknál, hisz ők az egyik fülükre (szinte vagy teljesen) tökéletesen hallanak. Viszont egy amerikai felmérés (Speech, Spatial and Qualities of Hearing Scale (SSQ) ) – ami a beszédértést és a térbeli hallást vizsgálja- szerint jobban szerepeltek a kétoldali nagyothallók a féloldali siketeknél.

Örülök, hogy betekintést nyerhettem egy kicsit a féloldali siketek hétköznapjába. Ha benneteket is érdekel, fogadjátok szeretettel Gyulának a rendkívül őszinte, de humoros történetét! 🙂

“Az egész egy nyári napon kezdődött, még a múlt század végén, huszonéves koromban, egy szerencsétlen eséssel, amikor is alaposan bevertem a fejem.

Szédülve, rettentő fülzúgással támolyogtam haza. Mérgesen vettem tudomásul, hogy jó béna vagyok, most aztán összeszedtem egy rendes agyrázkódást. Öndiagnózisomat megerősítette a következő éjszakai erős hányinger, ami után legalább kicsit megkönnyebbültem.

Forrás: Healthliving.today

A fülzúgás viszont hetekig megmaradt. Ez nagyon zavart, mert bár élőben még csak-csak el tudtam kommunikálni, a telefonban csak a saját fülem zúgását hallottam, mást semmit. Már kezdtem aggódni, hogy komolyabb bajom van, de ekkor a zúgás végre elmúlt.

A döbbenet akkor következett, amikor a következő alkalommal, amikor telefonon hívtak, még mindig nem hallottam semmit a készülékben. Elakadó lélegzettel kaptam a kagylót a másik fülemhez. Ez rendben volt. Egymást kergették a gondolataim: ez az agyrázkódás mellékhatása lenne? El fog múlni?

A családom tanácsára felkerestem egy ismerős fül-orr-gégész professzort. Alaposan kikérdezett, megvizsgált. Mondhatnám, hogy egyre komorabb lett az arca, de alapból sem volt valami vidám fickó.

A vizsgálatok végeztével megtudtam, hogy a fejemet ért ütéstől a belső fülemben a csiga megpattant.

Ha a baleset után azonnal orvoshoz fordulok, még talán műtéttel lehetett volna segíteni, de így, hetekkel később már el kell fogadnom a helyzetet, hogy a bal fülemre ezentúl nem fogok hallani.

Magam is meglepődtem, hogy milyen könnyedén fogadtam a hírt. Ha ez van, hát ez van. Van még egy fülem. Odaadóan hallgattam a jó doktor tanácsait: Igen, vigyázok a másik fülemre (naná, hallani akarok). Igen, nem hallgatok hangosan zenét (sose szoktam). Igen, évente járok hallásvizsgálatra (azt várd ki). Ha nem is évente, de 4-5 évente egyszer azért elmentem. Az eredmény minden alkalommal ugyanaz volt: Ez van, nem lehet segíteni. Hallókészülék? Felesleges. Nincs mit erősíteni.

Idővel teljesen hozzászoktam a „mono” üzemmódhoz. Megtanultam, hogy hogyan kell helyezkednem a társaságban, ha mindenkit hallani akarok. Családi összejöveteleken értelemszerűen enyém volt mindig az asztal bal széle, mert ugyebár balkezes és jobb füles vagyok. Azt is bevezettem, hogy az embereket mindig a jobbomra tereltem, ha az utcán sétáltunk, mert ugye én udvarias pasas vagyok. A fejhallgatókat kétszer annyi ideig tudtam használni, mert ha megszakadt a kábel az egyik oldalon, csak fordítottam rajta, és ment a műsor tovább. 🙂

Egy nap jóanyám érdekes fejjel jött haza a sarki kisboltból, ahova mindketten bejártunk vásárolni. Kérdezem: Baj van? Erre kirobbant belőle a nevetés:

„Az előbb kérdezte tőlem az eladó, hogy mi baja a kedves fiatalembernek, aki a fiam, mert sokszor olyan furcsán viselkedik. Egy pillanatig nem értettem, aztán megmondtam, hogy ne aggódjon, nem hülye, csak nem hall jól.”

Itt már én is tiszta szívből nevettem.

Soha nem éreztem tragikusnak a helyzetemet, és ez azóta is így van.

Simán rászólok bárkire, aki motyog nekem: „Nyisd már ki a szád, mert siket a csávó!” Vagy, ha valaki a környezetemben erősen félrehall valamit, és azzal védekezik, hogy ez velem is előfordul, szemrebbenés nélkül közlöm, hogy de nekem papírom van róla.

Néha előfordulnak azért kevésbé jó pillanatok is.

Volt egy párom, aki gyakran rettentő türelmetlen volt, ha valamit nem hallottam meg, vagy félreértettem. Ilyenkor szélesen artikulálva, és ordítva ismételte meg a mondanivalóját, volt, hogy társaságban is. Ebből persze sok veszekedés származott, mert nyilván nem hagytam magam megalázni. Egyúttal azt is megtanultam, hogy ha valamit nem értek elsőre, biztonságosabb mosolyogva bólogatni, mint visszakérdezni. Aztán, sok év múltán szétváltunk.

Telt-múlt az idő, és a sors egy sokkal megértőbb társsal hozott össze. Csendes, halk szavú teremtés. Mondom: halk. Igen. Ő beszél, én mosolyogva bólogatok, ahogy azt megszoktam. Ahogy biztonságos. Gyanút fog, rám kérdez:
– Értetted, amit mondtam?
– Igen, hogyne (a kötőszavakat tisztán).

– Jó. Akkor hol is tartottam?
BUKTA…

És nem volt türelmetlen, és nem sértődött meg, amikor át akartam verni. Ismételt, normálisan, ha kellett többször is.

Azért időnként unszolt, hogy próbálkozzak, érdeklődjek, hátha lehet valamit kezdeni a fülemmel, mert csak nem jó ez így. Hiába mondtam, hogy de már rengeteg helyen voltam, és sehol nem tudtak segíteni. A dolog előbb-utóbb engem is komolyan foglalkoztatni kezdett…

végül is, az utolsó vizsgálat óta eltelt több, mint tíz év, a technika meg száguld. Hátha.

Irány a legközelebbi hallásszalon. Vizsgálat. Igen, a bal süket… hm…. a jobb is gyengébb, mint kellene, de még talán ellehet erősítés nélkül (nocsak, eddig azzal nem volt gond, de akkor már értem, hogy miért kérdezek vissza gyakrabban az utóbbi időben).

– Tudnak segíteni?

– Hát hogyne. Sokat fejlődött már az audiológia.

– Remek! Akkor mi a következő lépés?
– Elküldjük egy kivizsgálásra, utána műtét, aminek során egy csapot ágyazunk a kopo…

– Köszönöm, a viszont(nem) látásra!

Műtét? Soha. Esetleg, ha mindkét fülemre siket lennék. Nem ér annyit az egész… de a kérdés (bár az orvosoknak nem hagytam) már szöget ütött a fejembe.

Közmondásosan Gugli a barátom. Nézzük… hallókészülék fél oldali siketségre… nocsak… létezik?!

Megtudtam, hogy lehetséges a rossz fül felől a jóhoz irányítani a hangokat, speciális hallókészülék-páros segítségével. Igen, itthon is kapható. Címek, telefonszámok…. Elmentem az egyik, útba eső hallásközpontba. Örömmel fogadtak. Itt is megvizsgáltak. A rossz hír, hogy a jobb fülemre is nagyot hallok, még ha csak kis mértékben is. A jó hír, hogy belül vagyok azon a tartományon, hogy TB-re kaphatok legalább egy hallókészüléket, mert a siket fülemet segítő gépecske nem támogatott. Szuper. A megadott időpontban visszamentem, felpróbálni a készüléket.

Hihetetlen, kinyílt a világ. Jönnek a hangok minden felől, tisztán. Minden egész más lett.

Boldogan újságoltam egy régi sporttársamnak, aki maga is súlyosan nagyothalló, hogy milyen nagyszerű, hogy szinte úgy hallok, mint régen. Velem örült: „Akkor így már olyan, mintha nem is lennél hallássérült?” […]

„HALLÁSSÉRÜLT” A szó megdöbbentett. A balesetem óta eltelt több, mint húsz évben soha, egyszer sem gondoltam így magamra. Hallássérült. Valóban. Ha tárgyilagosan nézzük a dolgokat, tényleg az vagyok. Ettől semmi nem változott sem bennem, sem körülöttem. Annyi történt, hogy valaki kimondott egy tényt. Akaratlanul is szembesített vele.

Az a paradox helyzet állt elő, hogy évtizedek óta komoly gond van a hallásommal, de csak néhány hónapja vagyok hallássérült.

Elkezdtem utána olvasni dolgoknak. Technikai ember lévén mindenképp érdekeltek a hallókészülékem műszaki paraméterei, a működési elve, és persze érdekelt, hogy hogyan élnek és gondolkoznak más hallássérültek. Megismerkedtem az NFMI-vel  (ez a modern, de még nem Bluetooth-os hallókészülékek vezeték nélküli kommunikációs rendszere), meg a SINOSZ-szal (ez meg a Siketek és Nagyothallók Országos Szövetsége), aminek a tagja is lettem.

Forrás: Pixabay.com

A hallókészülékes élet is hoz érdekes, vidám pillanatokat.

A készülékek mellé vettem egy Bluetooth kiegészítőt is (csak mert jó informatikusként nekem minden kell, ami kütyü, és a havi részletbe még pont belefért), már nem használok fejhallgatót, hanem a fülesemen keresztül hallgatok zenét. Így történt meg, hogy a szomszéd irodából bejött egy munkatársam, és percekig beszélt hozzám, amire én meg sem rezdültem. Egy idő után megrökönyödve kiment, mert nem értette, hogy mi történt velem, esetleg neheztelek-e rá valamiért, pedig csak annyi történt hogy nem hallottam őt a zenétől, de ő ezt nem tudhatta, mert nem látott rajtam semmiféle fül- vagy fejhallgatót.

ABlluetooth-os hallókészülékek kevésbé észrevehetőek az Airpods vezetéknélküli füleseknél. 😀 (Forrás: imore.com)

Más esetben államvizsgázni készülő cimborám célozgatott félig viccesen, hogy adjam már kölcsön a láthatatlan hangrendszeremet, hogy azon keresztül súghassanak neki. 😀

Sajnos azon, hogy zajban borzasztó a beszédértésem, a hallókészülék sem segített. Mint megtudtam, ennek egy érdekes biológiai jelenség az oka, amit koktélparti effektusnak neveznek, és az a lényege, hogy az agy a két fülből bejövő információ különbsége alapján szűri ki a zörejek közül a hallani kívánt beszédet, de működő fülből továbbra is csak eggyel rendelkezem.

Itt tartok most. Az elmúlt nyáron voltaképpen semmi sem változott, és mégis: minden más lett.”

Köszönöm Gyulának az őszinte sorokat!

Ha Te is szívesen elmesélnéd a történetedet, akkor írj a SINOSZ Hagforrás facebbok oldalán, vagy a hagforras@sinosz.hu email címre. 🙂

És végül még egy fontos dolog. A féloldali siketséget több minden okozhatja. Fejsérülés, maga a fül fizikai sérülése vagy vírusos/ bakteriális fertőzések, a Meniere-kór, vagy akár keringési rendellenességek. Ha bármi ilyet vesztek észre magatoknál vagy ismerősötöknél, akkor AZONNAL cselekedjetek, mert úgy nagyobb az esélye, hogy meg lehet úszni hallásvesztés nélkül. Sokan azt hiszik, hogy a hallás egy olyan dolog, ami ha van, örökre megmarad, de sajnos nem! Vigyázzatok arra, amitek van! 😉

A cikket publikálta: Kajtár Dóri

2018-10-06T20:11:58+00:00