Különcnek lenni nem olyan egyszerű, mint ahogy gondolnánk. A többséggel együtt menni, beolvadni a környezetbe sokkal kényelmesebb. Főleg, ha az ember fia/ lánya hallássérült és amúgy is olyan stresszes feladatot teljesít, mint az államvizsga. Van, hogy a könnyebb utat választanánk, de álljunk ki a jogainkért! A kezdeti nehézségek után, hosszútávon mindenképp jobban fogunk boldogulni.  A következő sorokban az államvizsgámmal kapcsolatos személyes történetemet mesélem el Nektek. 🥰

A héten túléltem a „második” szakdolgozat védésem. Mivel az előző felsőfokú szakképzésen készült, ott „csak” 30 oldalt kellett írni, ezért azt záródolgozatnak szokták hívni. Ilyen szempontból az első igazi szakdolgozatomat kellett idén megvédenem.

De a koronavírus-járvány kicsit közbeszólt, szóval  nemcsak az első normális, hanem az első online-szakdolgozat védésemet vártam hónapokig izgatottan.

Míg nem volt a karantén, örültem, hogy már tudom hogyan zajlik a védés. Elkészítem a bemutató előadásomat, és valahogy csak előadom, hisz úgyis én írtam, csak tudok válaszolni a kérdésekre. Gondoltam magamban és nyugodtan vártam, hogy végre meglesz az a diploma. Ugye a biztonság érzés nekünk nagyon fontos. 😀

Március közepén bejelentették az online órákat és reménykedtem, hogy az államvizsga azért már személyesen lesz megtartva. Mikor azonban a szóbeli érettségiket is eltörölték, már meg se lepett, hogy az államvizsgák is ZOOM-on keresztül fognak lezajlani. Valahogy próbáltam felfogni a helyzetet és nyugtattam magam, hogy „jó lesz Dóri, túléled”.

De, csak fel-feltörtek azok az emlékek, mikor az online órákon nem bírta a telefonom a kapcsolatot egyszerre a hallókészülékemmel és a mikrofonnal. Vagy szuperül hallottam és láttam a többieket, de ők nem hallottak engem. Vagy én nem, és ők jól hallottak engem. Rengeteg kérdés zakatolt az agyamban: „Mi lesz, ha pont most, ezalatt a negyedóra alatt nem lesz jó a hang. Hogyan fogom egyszerre több bizottsági tag kameraképét is figyelni, ha kell szájról olvasni és emellett a saját prezentációmra is koncentrálni?”

Egyre frusztráltabb lettem, nagyon kiszolgáltatva éreztem magam.

Több hétig hezitáltam, hogy éljek-e a jogaimmal vagy sem. (Lentebb kifejtem mi tartott vissza, de annyit előjáróban elmondhatok, hogy nem az, hogy ciki! 😉 ) Végül úgy döntöttem, csak megpróbálom megtudni, van-e valamilyen lehetőség arra, hogy „biztonságban legyek”.

Ha élesben nem hallok jól, akkor már furcsán jön ki a magyarázkodás, hogy „elnézést, hallássérült vagyok”.  Felkerestem tehát az egyetemünk mentálhigiénés és esélyegyenlőségi központját és ők elmondták, hogy a vizsgáztatókat kell megkeresni, rájuk hivatkozva. Több e-mail váltás után megérkezett a dékánhelyettes üzenete: engedélyezve van, hogy személyesen adjam elő a védésemet.

A hír elolvasásakor az egyik szemem sírt, a másik nevetett!

Azt el kell mondjam, – mert sajnos vannak, akik rosszindulatúak és azt hiszik, mindenre kifogásként használjuk a hallássérülésünket-, hogy nem azt kértem, hogy államvizsga nélkül kapjam meg a diplomámat! Az volt a kérésem, hogyha személyesen nem is megoldható a vizsga, akkor írásban is (chat ablakban) kapjam meg a kérdéseket és a szóban ismertetett tudnivalókat, mert online nem tudok szájról olvasni.

Szóval egyrészt örültem, hogy tudok majd szájról olvasni, nem kell azon izgulni hogyan fogok hallani! Nagy teher ment le rólam, nagyon boldog voltam, de őszintén szólva, maradt bennem egy kis félsz. Amiatt, mert különcként kellett megint vizsgáznom.

Hogy-hogy különcként?

Ha egyedül vagy, akkor minden figyelem rád koncentrálódik. Az elnök és a bizottság a héten meghallgatott több száz online védést, de személyesen csak én adtam elő. Akarva-akaratlanul is más, mint a többi előadó, és jobban odafigyelnek. Persze, ha mindent tudunk nem gond, de a hibázás könnyebben feltűnik nekik. 😀

Eszembe jutottak az érettségis, nyelvvizsgás emlékeim. Akkor is éltem a részleges felmentés, azaz könnyítés lehetőségével. Több időt kaptam rá, de az osztálytársaimtól elkülönítve írtam meg, és azért a társaság jó stresszoldó. 😀 Ráadásul, ha nekem ötös lett, akkor az természetes volt, mert nekem ugyebár könnyű, volt segítségem…

De most őszintén, a több időtől nem leszünk okosabbak!

Abba meg nem gondolnak bele, hogy az mennyi időnkbe telik, hogy amit nem hallunk, otthon utánakeresünk, utánaolvasunk. Nekik pedig semmi plusz erőfeszítést nem kellett hozniuk, hanem alapból hallották, amit a tanár mondott.

Szóval, igenis éljetek a plusz idővel, mert sokkal több időt töltünk pluszba a lemaradások miatt, mint amennyit ezeken a vizsgákon visszakapunk! 🙂

Míg mások bekapcsolják a kamerát és előadják a bemutatójukat, válaszolnak a feltett kérdésre, ezzel végeztek is. Mi pedig már a vizsga előtt kapcsolatba kerülünk a vizsgáztatókkal és kialakul rólunk egy képük. Benne van a pakliban, hogy ez a benyomás sajnos negatív. Mert nyilván vannak tanulók, akik mindent trükköt bevetnek, hogy próbálják a legkevesebb erőfeszítéssel megszerezni a diplomát, de ezzel azoknak ártanak, akik valóban segítségre szorulnak.

Összességében elmondhatom, hogy  a tanárok részéről, az egyetemi éveim alatt is, inkább segítőkészséget tapasztaltam, mint piszkálódást (erről már írtam korábban). Az államvizsgán is nagyon kedvesek voltak! Amit innen is köszönök szépen!

Csak értem azokat, akik nehezen kérnek segítséget, mikor jogosan járna nekik, meg néhány irigy, rosszindulatú ember miatt magyarázkodni kell, hogy nem  a vizsgázás alól akarunk mi kibújni! Vagy nem visszaélni akarunk a helyzetünkkel. Éljetek ti is az esélyegyenlősség adta jogaitokkal, mert tulajdonképpen ezzel nem előnyből indulunk, hanem jó esetben, ugyanolyan esélyekkel!

Ti hogy éltétek meg az államvizsgázást? 🙂

Kajtár Dóri